A céhek a kézművesség nagy hatáskörrel rendelkező, szakmánkénti feudális szervezetei voltak. Rómában a kézművesek már a császárság korában tízféle céhet, kollégiumot alkottak. Bizáncban a 9., Itáliában a 10. századtól ismert, Európa szerte a 12-16. században terjedt el. Voltak kereskedő céhek, un. Gildek is. A középkori városok ilyen jellegű tömörülései elsősorban a feudális urak és a patriciusok zaklatásainak elhárítására jöttek létre. A kézműves céh szervezet meghatározott – az egyes országok fejlődésének megfelelően különböző - időszakban a termelőerők fejlődésének formája volt, elősegítette azok növekedését. Pontosan szabályozták a kézművesek termelését mind mennyiségi, mind minőségi tekintetben, ugyanakkor monopóliumot biztosítottak tagjaikkal bizonyos termékek előállítására, kizárták a kívülállók (kontárok) versenyét. A szervezet feje a céhmester volt, néha helyettest, alcéhmestert is választottak, ilyenkor a céhmestert főcéhmesternek hívták. A jegyző az írásbeli munkát végezte, amiért fizetést kapott. Ügyvédet csak a 19. század második felétől alkalmazott néhány céh, többször inkább csak eseti megbízást adtak. A tagok a legények és tanoncok voltak, akiknek számát erősen korlátozták.

Felvételük feltételeit a különleges kiváltságokat is felsoroló céhlevél sorolta fel, igazolniuk kellett, hogy inasidejüket kitöltötték, az előírt vándorlóéveknek is meg kellett lenni, és ezenfelül egy szakmájukba vágó „remek” elkészítése is kötelező volt, aminek bemutatása után mesterlakomát is kellett adniuk. Írásos emlék – menükártya – nem maradt fenn ezekről a „lakomákról”, de el lehet képzelni, hogy milyen dinom-dánom folyt azt megelőzően, hogy a komáromi tanács 1759-ben szabályozta a fogásokat, imigyen: Reggeli égetett bor, rostélyos pecsenye salátával, kenyérrel, kacsapecsenye, végül sajt és bor lehet, nem több(!) A mesterebédet a következő nyolc fogásra csökkentették: Kolbászos leves, tehénhús tormával, savanyú káposzta hússal, rizskása tyúkhússal, bárányhús citromos lével, fehérpecsenye, egy csibe, egy malac és sült lúd, saláta, és végezetül egy tál fánk (!)
Az még ma sem tisztázott, hogy Magyarországon a céhek német, olasz, vagy francia mintára létesültek-e. Egyesek a német eredet mellett foglalnak állást, többek között a mesterjegyzékben található sok német névre hivatkozva, mások úgy gondolják, hogy a párizsi céhrendszer és az Anjouk idején az itáliai „Arte” és Fratellenze” szolgálhatott mintául. Középkori forrásanyagunk nagymérvű pusztulása miatt csak nagyon kevés írásos dokumentum maradt fenn az akkori céhek irataiból.

A legrégibb magyar céhszervezet az 1307-ben létesült kassai szűcsöké, de erre is csak irodalmi anyag utal. A ma is meglévő forrásanyag  szerint a legrégibb céh a debreceni gubacsapóké, 1398-ból, utána időrendben a selmecbányai szabócéh következik. A magyar céhek megmaradt írásos emlékeit 1971-1973 között dolgozták fel, amelyből az derült ki, hogy a Magyarország területén összeírt 4545 céhszervezetből (Erdély nélkül), mindössze 102-nek forrásanyaga származik 1541-előttről, azaz a Buda török megszállását megelőző időből. A török hódoltság alatt a meglevő céhszervezetek felbomlottak, annak ellenére, hogy a törökök nem korlátozták az ipari tevékenységet, sőt bizonyosra vehető, hogy céhszabadalmat is adtak ki pénzért. A második céhalapítási hullám Buda felszabadítása és Mária Terézia trónra lépése közötti időben zajlott, ekkor alakult pl. a juhász, pásztor és fuvaroscéhek zöme.

A kapitalizmus kialakulásának kezdetétől (Nyugat-Európában a 15. század közepétől) a céhek a termelés fejlődésének gátjaivá váltak, mert akadályozták az ipari termelés új alapokon való megszervezését, kibővítését, megnehezítették az új technika alkalmazását, új iparágak kialakulását és gátolták az iparosok számának emelkedését is, mert céhlegényeket csak egyre korlátozottabb számban vettek fel. Az árutermelés fellendülése egyre több árucikket igényelt, amit a kevés számú és kézi szerszámokkal dolgozó kézművesség nem tudott előállítani. A tőke behatolt a kézműiparba és megindult a manufaktúrák kialakulása, a céhek jelentősége egyre csökkent.

A 19. századtól Magyarországon is szaporodtak a nem céhes keretben működő nagyobb műhelyek, külön királyi kiváltságlevelek alapján. Egyre terhesebbek lettek a céhek korlátai a mesterré válást illetően, és mindinkább romlott a mester és alkalmazottai, a legények és a mester közötti viszony. 1729-től az egyre szaporodó visszaélések csak erősítették azt a társadalmi igényt, hogy korlátozzák, megzabolázzák a céhek működését, majd megszüntessék azokat. 1840-ben a reformországgyűlés a gyárak alapítása érdekében törvénnyel biztosította a segédek és segédmunkások szabad alkalmazását, 1848. július 9-én a forradalom kormánya rendeletben szabályozta a céhek működését, az abszolutizmus korában, 1860-ban pedig tovább korlátozták tevékenységüket és az 1872. évi VIII. törvénycikkel az országgyűlés megszüntette működésüket. Mindezek ellenére a céhes élettel összefüggő egyes ünnepélyes szokások: a legény mesterré avatása, a céhláda körül tartott gyűlések, a közös lakomák hatásai a népi szokásokban ma is fellelhetők.

CÉGÉREK

Már az ókorban ismert volt a cégér, ami abban az időben arra szolgált, hogy az írni-olvasni nem tudó emberek felismerjék a kézműves vagy a kereskedő üzletét, árusítási helyét. A boltosok, kéziparosok, vendégfogadók, stb. hívogató jele, mint téma egyaránt tartozik a művelődéstörténethez, az ipartörténethez az iparművészethez és a népművészethez is – ennek ellenére csak a 20. század elején kezdték meg kutatásukat a kocsmacégérek vizsgálatával. A cégérek igen szorosan kapcsolódtak a céhekhez. Ha a segédből mester lett, ezzel az a jog is járt, hogy cégérét kiakaszthatta az utca felé. Tehát mintegy jelezhette, hogy a „becsületes” céh tagja lett, munkájáért a céh is felel. A legsúlyosabb büntetés számba ment, ha a céh bevonatta valamely mesterrel a cégérét. Ezek a legkülönbözőbb anyagokból: fémből, fából, posztóból készültek, de voltak vesszőből megmintázottak és festettek is. A régi kézművesjelzések rendkívül változatosak voltak.

A kőfaragók cégérén mérővessző volt, a kőművesekén vakolólapát, a tímárokén  vödör, a sörfőzőkén hordó, amelyből komló nő ki, lakatoscéheknél aranyozott kulcs, kovácsoknál patkó, szappanosoknál  fából vagy bádogból készült gyertya, a fuvarosokén faragott lófej, csizmadiáknál fából faragott csizma, rézöntőknél üst, a szabókén olló, a pékekén perec- és sorolhatnánk a végtelenségig. A leglátványosabb cégéreik a fogadósoknak, vendéglősöknek és csárdagazdáknak voltak, ezeket évszázadokon át alkalmazták. A török megszállta terülteken kívül eső Pozsonyban, Sopronban és általában a Dunántúl nyugati részében és a Felvidéken már a 17. század elején is volt cégéres vendéglő, de Pest-Budán csak 1686 után, amikor a kettős város felszabadult a török uralom alól.

A cégérek kiválasztásánál nagyon fontos tényező volt az utánzás. A magyaroszági vendéglők és fogadók cégérei erősen utánozták a nyugati példákat, amelyeknek nyilván a legközelebbi Bécs volt a közvetítője. A legelsőként megnyílt fogadók közül a Vörös sünnek már korábban volt bécsi mintaképe, de Buda és Pest többi vendéglője és fogadója is bécsi, illetve nyugati példaképet választott. Ilyenek voltak a Fehér ló, Fekete medve, Arany réce, Arany lúd, Madár, Mókus, Vörös fenyő, Kerék, Barna oroszlán a budai oldalon, a pesti oldalon pedig: Csiga, Fehér farkas, Magyar király, Fehér hajó, Tigris, Paradicsom, és mindkét városrészben Hét választó. A csárdanevekhez hasonlóan a bolti cégérek világa is változatos volt. A fűszeresek oroszlánt és elefántot választottak a legszívesebben – volt arany, barna és fehér oroszlán is. A divatcikkek árusai általában szerették a főrangúak nevét a cégérre venni arcképükkel, így ugyanis azt a látszatot keltették, hogy ezek az uraságok törzsvásárlói a szóban forgó boltnak. A régi pesti kereskedők neves festőket is felkértek egy-egy cégtábla megfestésére.

Barabás Miklós festette a Menyasszony 1838) és a Pesti uracs (1840) cégéreit, a Than Mór pedig az Úri (ma Petőfi) és Kígyó utca sarkán megnyílt rumburgi vászonkereskedését a Szép juhásznét. Külön érdekesség volt a cégéreknek a színházi élethez való viszonya. Nagy sikerű darab címét a cégérre áttéve, annak sikeréről is hitték, hogy átkerül a boltra. A Norma, Ezredlánya operák, a Szép Heléna operett neve pompázott a pesti boltok felett. A cégérek fénykora a reformkor idejére tehető, de ahogy „nyomta” a gyáripar a kézműipart, oly mértékben szegényedett a cégérek világa; a vas, a réz helyett adott a bádognak és a fának. A többnyire gyenge képességű címfestők ezekre festették a péksüteményes csendéletet a péküzlet ajtajára, a mészárosok cégére számára az ökörfejet, a bordélyok számára a kifent bajuszú uracsot félalakban – de ezek dicsősége sem tart sokáig, az eső és a nap rövid időn belül elszíntelenítette őket. A vendéglátóipar is óriási léptekkel korszerűsödött, és a hatalmas szállodák építésével egyidőben sorra tűntek el a kis fogadók. A hatalmas szállók homlokzatán mit kerestek volna a kis cégérek? Az üzleti élet cégéreinek a végső „csapást” a kirakat jelentette, ami 1836-körül jelent meg, és kezdetben „rakládának”, majd „szemleraktárnak” nevezték. Szigligeti Ede „Fenn az ernyő nincsen kas” című vígjátékában meg is éneklik:


Ez azon kor elve volt,
Midőn még a szabónak címerül
Egy bádog olló hintázott kívül
És a kötőfék a házhéj előtt
Symbolizálta a kötélverőt.
Akkor díszíteni a bolt ajtaját
Egy kendő s egy darab posztó elég volt.
Most a kirakványoknak fénykorát
Éljük. Most nem belül, kívül van a bolt,
Most a czím… a raktár.

Vidéken, főleg az ország nyugati részén valamivel tovább tartott a cégérek divatja, de a 19-20. század fordulóján már itt is alig volt belőlük, lassan világszerte eltűntek, csak emlékbe maradt vissza néhány.

CÉHLÁDÁK

A céhláda a letűnt céhrendszer legjellegzetesebb tárgyi emléke, ami gyakorlatilag a céh értékeinek, kiváltságleveleinek, jegyzőkönyveinek, egyéb fontos iratainak, pecsétnyomójának, pénzének, esetleg ezüst edényeinek és különböző más értéktárgyainak őrzésére szolgált. Jelentősége azonban messze túlnőtt ezen. Éppen, mivel a céh minden értéke benne összpontosult, magának a céhnek, a céh erkölcsi, anyagi és mesterségbeli összetartozásának jelképe lett. A „pars pro toto” (rész az egész helyett) elv alapján magát a céhet értették alatta olyannyira, hogy gyakran a céh – megjelölés helyett a láda elnevezést használták. A láda tehát a testület szimbóluma lett, ezért volt külsejében is díszes és reprezentatív, hogy a céh tekintélyét és fényét méltóképpen hirdesse. Benne testesült meg a céhszervezet és ezért megkülönböztetett tisztelet övezte, szinte szentségnek tekintették, fetisizálták.

A céhláda, mint a céhtestület hatalmának jelképe, a céh kiváltságait tartalmazó írások őrzője és a céh pénztára – ha nem volt külön céhház – a céhmester házában állott. Céhmesterválasztás után ünnepélyes farsangi menetben zene – és énekszó mellett vitték át az új céhmester házába. A külföldi szakirodalomból számos ilyen ünnepi menet ábrázolása és leírása ismert, a magyarországiak közül legérdekesebb az eperjesi gombkötő ifjú céh ládakísérésének leírása 1665-ből. A menet középpontjában mindig a láda állott, a céh, vagy legénytársaság tagjai pedig részben fegyveres díszöltözetben zászlók alatt, részben farsangi allegorikus alakoknak öltözve (évszakok, földrészek, vadember, szerecsenférfi, szerecsennő, parasztember, parasztasszony, stb) vagy állatbőrökbe bújva vettek részt a menetben, és a ládán kívül a céh egyéb jelvényeit is magukkal vitték. A céhláda kísérés ősi szokása sokáig fennmaradt, a herendi iparosság még a 20. század 30-as éveiben is kegyelettel őrizte a vegyes céh ládáját. A láda rendszerint két, vagy több kulcsra járt, hogy csak több személy jelenlétében lehessen kinyitni. Az egyik kulcsot a céhmester, a másikat valaki más, többnyire a legifjabb mester, vagy – ha ilyen volt – az alcéhmester őrizte.

A céhélet valamennyi jelentős, az inasszegődtetés, a felszabadítás, a mesterré avatás, a mesterfelvétel, a céh törvénykező gyűlése, az éves céhnap, a céhmesterválasztás mind a nyitott láda előtt zajlott le, mert úgy vélték, hogy a ládában a céh lelkiismerete lakik és a nyitott ládából a céh lelke szólal meg. A nyitott láda előtt szigorú, komoly ünnepélyesség uralkodott. Tisztességes öltözetben, fedetlen fővel, fegyvertelenül volt szabad csak előtte megjelenni.

Tilos volt a megjelenés pálcával, késsel, sarkantyúval, kalap mellé tűzött bokrétával, ingujjban, vagy köpönyeg nélkül. A nyitott láda előtt tilos volt az illetlen beszéd, a perpatvar, a köpködés, az asztalra könyöklés, a dohányzás, az ivás, a kártya és kockajáték. Egészen sajátságos volt azonban az a szokás, hogy az ilyen szigorú szabályok szerint folyó ülést bárki megszakíthatta azzal, ha egy ruhadarabot vetett a nyitott ládára, vagy egy pénzdarabot dobott bele, vagy egyszerűen önkényesen lecsapta a láda fedelét. Ezzel az ülés automatikusan félbeszakadt – a ládát sérelem érte – és csak akkor folytatódott tovább, amikor az eredeti helyére visszavitt ládát a szokásos szertartás szerint újból előhozták, és felnyitották. Eközben a vitatkozó ellenfeleknek alkalma volt az élesebb vitákra, sőt összecsapásokra is, amire egyébként nem nyílt volna lehetőségük a nyitott láda mellett érvényesített szigorú megtorlások miatt. Érdekesség, hogy aki az ülést ily módon félbe merte szakítani, viszonylag enyhe, borban, vagy sörben kiszabott büntetéssel megúszta. Ha valakinek panasza volt, vagy mint vádlottat hallgatták ki, a nyitott láda elé kellett állnia, vallomása csak akkor bírt bizonyító erővel. Közbeszólni senkinek nem volt joga.

A céhláda a céh pénztára is volt, ide folyt be minden pénz: a büntetés összege, az inasfelvételi díja, a szabadulólevelek díjai, a mesteravatási díjak, a mesterlegényremekek ára, stb. Az örökös nélkül elhalt mester vagyona is a ládára szállt. A céhláda jövedelmének egy részét a beteg, vagy munkaképtelen mesterek, illetve legények támogatására, segélyezésére fordították, rendszerint kölcsön formájában – így a láda lett a betegsegélyző szervezet őse.
A céhládák felépítése, szerkezete, méretei és díszítő elemei a céhrendszer egész európai elterjedési területén meglepően egyezőek voltak. Általában kemény vagy puhafából készültek, elvétve vasból is, többnyire a lakatosoké vagy a bádogosoké. A ládák mérete különböző, de a nagy átlag hossza 50 és 70 cm, szélessége 35 és 50, magassága 30 és 50 cm között mozog. A cégérekkel ellentétben a ládákból sok került múzeumokba, a Veszprém – megyeiek 69 ládát őriznek.

Horváth Dezső