„Gulyásbotom volt írószerszámom
Kövér betűket rajzoltam vele
Nem tartottam sohase számon
Hány domboldalt firkáltam tele."
(Berényi József, Ahol növögettem)

Ladánybene ma ismert település Magyarországon, több okból kifolyólag. Az 1990 utáni dinamikus fejlődésnek köszönheti ismertségét, de a közelmúltban másról is elhíresült, ugyanis 1993-94-ben sáskainvázióról olvashattunk, ezenfelül a „Ladánybene 27" elnevezésű reggaezenekar országjáró turnén népszerűsíti a település nevét. 2003-ban tiltakozó demonstrációról tudósított a média a településen áthaladó zsúfolt kamionforgalom miatt. A Kiskunság peremén elterülő község 2000. január 1-jén, 1648 főként katolikus és kisszámú református népességből állott, és ez a vallásilag homogén település független politikusok otthona is egyben, hiszen a 2002-es önkormányzati választáson kilenc képviselőjelöltből nyolc függetlenként indult.

Egyébként a jelenlegi polgármester, Rácz Sándor - aki 1998 óta viseli ezt a tisztséget - szintén független. A harmadik évezred elején a településen tucatnyi vállalat és mintegy ötven egyéni vállalkozás adja a gazdaság alapját. Ezek az általános információk segítenek abban, hogy Ladánybenét elhelyezhessük a megyében és a Duna-Tisza közén. Ennek ellenére kevesen tudják, hogy a település milyen múlttal rendelkezik - így a könyv célja Ladánybene közeli és régebbi történelmének alaposabb megismertetése.

Egyesek szemében a könyv címe kissé túlzottnak tűnhet, mivel a település lakói csak 1907-ben döntöttek községük megalakulásáról, de akármennyire hihetetlenül hangzik a történeti Bene, a mai Ladánybene elődje nagy múltra tekint vissza. Régészeti leletek és történelmi-levéltári adatok hitelt érdemlően bizonyítják azt, hogy az 1907-es dátum csak a huszadik századra vonatkozhat, a település korábbi lakói sokkal archaikusabb és színes múltat tudhatnak magukénak, így kerül a könyv címébe az évszázadok és nem az évtizedek kifejezés. A település történelmének feltárása fontos adatokkal szolgál nemcsak a helyieknek, hanem a Felső-Kiskunság és a Duna-Tisza köze kutatóinak. E cél is vezetett a könyv megírásához, mivel adatokat és kevésbé ismert információt szerettem volna szolgáltatni a nagyobb tájegység alaposabb megismeréséhez. A másik kihívás az volt, hogy Benéről leszámítva két régészeti elemzést - eddig helytörténeti munka, monografikus tanulmány nem készült, és a község nem keltette fel sem a helyiek sem a környék kutatóinak érdeklődését. Csak 1970ből ismert egy rövidéletű honismereti mozgalom, amelyet a község akkori párttitkára és felesége (a művelődési ház igazgatója és könyvtárosa egyben) indított el. Ekkor a figyelem a község betelepülésére, évfordulóira és népszokásai felé fordult, ám a lelkes kezdeményezésnek nem lett kézzelfogható eredménye.

Nem titok, hogy e könyv megírásához csak azért foghattam hozzá, mert előtte évekig kutattam szülőhelyem Lajosmizse, és a kiskun régió történetét. 1 Mivel Lajosmizse és Ladánybene múltja (egykét régészeti munkát leszámítva) feltáratlan volt, a levéltári források fellelése és összegyűjtése kihívást jelentett. E két egymással határos település sokban osztozott az elmúlt évszázadok viharos történelme során, ezért Ladánybene múltjának feltárása bizonyos szempontból nem okozott különösebb gondot. A dokumentumok sokszor azonosak voltak vagy azonos helyeken kutathattam utánuk, emellett nagyban segítette munkámat, hogy Lajosmizse és Ladánybene lakóit rokonsági, gazdasági kapcsolat kötötte össze az elmúlt évszázadok alatt. Sokszor a családok a két terület tanyáin találtak megélhetést, ám az „osztály", az örökség felosztása azt eredményezte, hogy a fiatalok már a szomszédos területen lévő telkeket örökölték szüleiktől. Előfordult - nem is ritkán -, hogy a benei „tőketanyán" élők a bizonytalanság és az öregkor nehézsége elől a nagyobb és biztonságot nyújtó Lajosmizsére költöztek. A két település lakói még ma is külön említik „Berénybenét" és vele szemben „Benét," mely utóbbi a „ladányi" részt jelenti.

A múlt feltárását könnyítette az is, hogy Bene, Lajoshoz és Mizséhez hasonlóan már a török uralom elejétől adózott, így ennek nyomai fennmaradtak. Hasonló a helyzet a törökkor utáni puszták helyzetével, amikor Kecskemét és Szeged birtokolta (sokszor bitorolta) a pusztán maradt vagy a pusztának hitt területeket.

A redempció után területünk történelme másként alakult mint a szomszédos községé. 1745 után a jászberényi iratok helyett, Jászladány város okleveleit és dokumentumait kellett tanulmányozni. Figyelemre méltó Ladánybene múltjában az a tény, hogy jóval a modernkori létrejötte előtt már létezett, és a 18. századi dokumentumok meggyőzően bizonyítják azt, hogy a „puszta" elnevezés csak nevében volt az, a területen évszázadokon keresztül folyt az élet. Az 1820-as évektől kezdődően már állandó telepesekről beszélhetünk, jóllehet a nagy migráció miatt a lakosok folyamatosan cserélődtek. Erre elegendő bizonyíték az iskola és a kántortanító működésének 1879-ből való írásos dokumentumaiba tekinteni.

A kutatás során kiderült, hogy sajátságos Ladánybene történelmében az - Lajosmizsével ellentétben, ahol jelentős református és zsidó lakosságot találunk már a 19. és 20. század fordulóján -, hogy főleg római katolikus telepesek szálltak meg az elenyésző számú református és baptista hívő mellett. A valamikori puszta méretéből kifolyólag fontossá vált az a felismerés, hogy Benén nem volt nagy kiterjedésű és szabadon vásárolható és szétosztható földterület. A földszükség a családokat jobban összetartotta, ugyanakkor a népességnövekedést mérsékelte. Ellenben a szomszédos Lajosmizsén, a nagyobb földterület sokkal több és nagyobb családot tudott eltartani. Ez olyannyira jellemző volt, hogy a 20. század közepétől csökkenő demográfiai rátát tovább erősítette a rossz talajviszonyokból adódó mezőgazdasági dekonjuktúra, és a 19. század utolsó negyedében elterjedt földspekuláció, melynek eredményeképpen az első telepes jászladányi gazdák közül sokan eladogatták, elvesztették földjeiket. Ekkortól kezdve már jelentősnek mondható a pesti, kecskeméti és környékbeli - tehát nem helyi - földtulajdonosok aránya. E folyamatoknak a feltárása és elemzése hangsúlyozottan szerepel a jelen tanulmányban, mivel ezek jó része adja Ladánybene történeti jellegzetességeit.

Ladánybene múltbeli eseményeit bemutató könyv egy olyan helytörténeti munka eredménye, amely - anyagát és funkcióját nézve - halmozottan is előnytelen helyzetben van. Egyrészt, általában véve a helytörténeti monográfiák a provincialista jelzőt kapják, és gyakran egy szűk (akár helyi, akár kutatói) körben keltenek csak figyelmet. Másrészt, a Felső-Kiskunság olyan területéhez tartozó településről van szó, amely történelmével eddig még egyáltalán nem foglalkoztak kutatók. Az elszórt és egyedi régészeti ásatásokat leszámítva, a szomszédos településekkel együtt (Lajosmizse, Csemő, Felsőlajos, Táborfalva, Kerekegyháza) az itt bemutatott település valóban „terra incognita" maradt a huszadik században. 2 A jelzett probléma azonban egyben előnyt is jelent; a nóvumok és új összefüggések egy árnyaltabb, a területtel kapcsolatos események felvázolásának ígéretét is magukban hordozzák.

Nem árt hangsúlyozni azt, hogy ez a történelem mikrotörténelem de „köztörténelem" is egyben. Az előbbi azért, mert egy kis település évszázadainak apró részleteit tárja fel, és elsősorban a helyieket és a ladánybenei származású lakosokat érdekelheti. De egyben segíti azon kutatókat is, akik egy eddig ismeretlen közösség múltját, a mikrotörténelméből eredő specifikumokat tartják fontosnak. Egy település történetének feltárása elsősorban az, hogy a kutatott település specifikumait vizsgálja, múltját próbálja hitelesen, forrásokkal alátámasztva dokumentálni. így olyan mozzanatok is előtérbe kerülnek, melyek nagyobb ívű történelmi elemzésekből kimaradnak vagy lábjegyzetben jelennek meg. Sőt, arra is adódik lehetőség, hogy téves információk és helytelen adatok korrigálása megtörténjen, hiszen egy alapos helytörténeti munka számtalan olyan részletre világíthat rá, amelyet az országos vagy nemzeti történelmi eseményeket taglaló munkák nem ismerhettek vagy tévesen közölnek. Ez nem jelentheti azonban a provincializmusban kimerülő, az egyediség örömét hangoztató kutatói hozzáállást. De fontos annak felismerése, hogy egy hely-történelem akkor lesz igazán köztörténelem, ha az valóban a „köz" által is érthetően van megfogalmazva, megírva.

Egy helytörténeti munka köztörténelem már csak azért is, mivel a mikrotörténelem jellegzetességeit és változatosságát mutatja. A kutatott közösség kapcsolódását a nagyobb, a terület szempontjából fontos folyamatokhoz különösen hangoztatni kell. Ugyanakkor felbukkanhatnak olyan jellegzetességek is, amelyek árnyaltabbá és színesebbé tehetik a régióról alkotott képet. Ezért minden helytörténeti munka egyben egyedi és sajátos, ugyanakkor a közös történelmi folyamat a nemzeti (köz)történelem része is lesz egyben.

Természetesen minden elemzés szelektálás, azaz tudatos anyagválogatás eredménye. A forrás feltárásakor sokszor bukkan fel olyan dokumentum, melynek szerzője, pontos dátuma nem volt ismert, illetve a tárgyalt ügy jellege meghatározhatatlan volt. Emellett az olyan dokumentumokat, amelyek nem kimondottan a településsel foglalkoznak - ám tartalmuk és mondandójuk miatt meghatározták a helyi események folyását -, be kellett vonni az elemzésbe, utalni kellett rájuk. Hasonlóak, ámbár nem ugyanolyan fajsúlyúak a szóbeli történelemben fennmaradt 20. századi események. A mintegy kéttucatnyi adatközlő emlékezetében felidézett történetek a gyermekkorral, az ifjúsággal kapcsolatos események sokszor a megbízhatatlanság talajára kalauzolják a kutatót. A visszaemlékezés egyéni szűrőjén keresztül elmondott narratívák, egysíkúan családközpontúvá, szubjektívvá tehetik a helyi történések által kialakított településtörténelmet. Ennek ellenére - és ez az interjúk során szépen bebizonyosodott - az emlékezők „sztorijai" valósabbá, megfoghatóbbá, sőt néha teljesen hihetővé tették az írott, hivatalos történelem által hangoztatott tényeket. Az eltűnt dokumentumok miatt, egyes események kétpólusú megítélése okán le sem jegyzett történések megismerését, a túlélők elmondása alapján lehetett csak felvázolni.

A leírt és a szóbeli történelem ismerete és összehangolása felveti a rekonstruálhatóság kérdését: lehet-e a meglévő dokumentumok és elbeszélések alapján bármely település múltját rekonstruálni? Egyáltalán, ez-e a történetírás? Erre már többen próbáltak igennel vagy nemmel válaszolni. Úgy vélem, a könyv megírásakor - sokakkal ellentétben, akik talán csak egy nagy elbeszélést, egy hivatalos történelmet tudnak elfogadni - egy szerteágazóbb, több nézőpontot ismertető leírással a helytörténeti munka jobban elérheti célját. Ám nem lehet ennek a könyvnek célja az, hogy akár az egyik, akár a másik tábor számára muníciót szolgáltasson. Inkább annak hangsúlyozása a fontos, hogy a könyvben leírtak elsősorban egy összetett és specifikus adathalmazzal alátámasztott képet tárjanak az olvasó elé, amely alapján mindenki saját maga döntheti el, hogy neki milyen „történelem" felel meg jobban illetve, hogy mennyire fogadja el a módosított adatokat és az általa ismerteket.

Az elbeszélés, a narratíva-forma azonban nem mindig kínálja fel magát a források kutatójának. Vannak események, amelyekről a források bőséges információt adnak ahhoz, hogy a száraz tényeken túl értelmezni lehessen azokat és így folyamatos történet álljon össze.3 Ennek eklatáns példája az, amikor egy-egy peres anyagot a bírósági kihallgatási jegyzőkönyvek megőriztek, így születhetett meg egy klasszikus, a 14. századi francia parasztok közötti eretnekségről szóló vizsgálati jegyzőkönyv alapján Le Roy Ladurie műve, a Montaillou. 4 A múltról - ahogyan a francia történész Georges Duby írta -, nem lehet bármit leírni. 5 Ez főleg igaz a specifikus helytörténeti adatokkal kapcsolatosan. Természetesen minden interjúalany elbeszélése és kisebb sztorija egyben egy hosszabb történelmi folyamat része is, amely módosíthatja a múltról alakított nézetet. Minden összefoglalt leírás, narratívak egymásutániságának lazán összefüggő értelmezése, ezért az interjúkkal feltárt összefüggések és ellentétek egybehangolása nagy felelősség és kihívás. A kutató csak ezekre, és a saját tudására, érzékenységére tud támaszkodni amikor az elbeszélések és a leírt hivatalos történelem összefüggései között szelektál.

Ezért, egy helytörténeti munka szerzője természetesen „tartozik" a kutatottaknak, de nem mindegy, hogy miként törleszt.

E könyv más jellegű mint a közelmúltban megjelent történeti munkák némelyike (Kiskunhalas, Kecskemét vagy a távolabbi Dunaföldvár helytörténeti monográfia), s nemcsak abban, hogy egy szerzőt takar. 6 Igaz, ezek a városok sokkal nagyobb települések mint Ladánybene, múltjuk gazdagabb, dokumentáltabbak az események, fontosságuknak nagyobb a súlya a régió és az ország történelmében. De mit kezd a kutató egy olyan településsel, amelynek közel kétszázéves írott múltja van, de amelyikről eddig még nem született történeti, néprajzi, szociológiai publikáció? Remélem e könyv választ ad a kérdésre.

Van természetesen egy másik válasz is, amely egy személyes vallomás. A helytörténeti munkák sokszor úgy jönnek létre, hogy a hely szülöttei lokálpatriotizmustól indíttatva vállalják a munkát. Más típusú az a helytörténet amelyet egy kutatócsoport felkérésre készített el, és amelyben minden kutató saját területének megfelelően írja meg a település egy-egy fejezetét. 7 Csakhogy én nem ladánybenei, hanem a szomszédos Lajosmizse szülöttje vagyok, és nem kutatócsoport tagjaként végeztem munkámat, így ez a munka egy kicsit más mint a szülőhely, a saját közösség történetének bemutatása, vagy egy csoport tagjaként egy fejezet szerzője.

Mi vezetett akkor Ladánybenére, miért vállaltam a település történelmének bemutatását? Vezetett először az is, hogy a Lajosmizsével és a Kiskunsággal kapcsolatos kutatásaim során egyre többször bukkant fel az aprócska Bene falu neve, amelynek a többiekhez képest eltérő múltja bontakozott ki. 8 Valamint észrevettem azt a kitüntetett figyelmet, amivel a régészek felfigyeltek „Bene-vitéz" leleteire de egyben hiányoltam a történeti kutatás jelenlétét a Felső-Kiskunságban. Feltűnt az is, hogy a terület mennyire változatos és sajátos jelleget mutat. Nem volt nehéz észrevenni ezt a „másságot," amely eltért a jászberényiek által birtokolt Lajos és Mizse területétől. Különösnek hatott számomra az, hogy egy település egyszerre csak megjelenik 1907-ben - a semmiből. A könyv befejeztével már bizonyos az, hogy nem a semmiből, hanem hosszú folyamatok eredményeképpen, komplex történelmi, politikai és gazdasági események révén született. S minél több anyag bukkant fel a levéltárakban, annál izgalmasabbá vált ezek kutatása.

Ezen felül természetesen vezetett az az igény, amit megtanultam egyetemi éveim alatt Eric Wolftól és John Cole-tól, hogy megtudjam miként alakul egy kis közösség társadalmi tagozódása, mi módon küszködik a helyi viszonyokkal, a politikával és földrajzi adottságaival. A közösségben végzett terepmunka az antropológus névjegye - ezért fontos számomra, hogy megismerjem úgy a történelmi, mint a mai élet szereplőit. Kezdett érdekelni az is, hogy mennyire más dolgokat tanul meg az ember, ha egy új közösséget kezd el vizsgálni egy teljesen más régióban, és más történelmi korszakban mint amelyikben mindennapjait éli. Azonban ez a monográfia más jellegű a korábbi kutatásaimból származó könyveknek. Csepelről írt tanulmánykötetem inkább a szociálantropológiai terepmunka eredménye mint történeti kutatásé, mivel főleg csak azt az anyagot mutatja be, amit a kutatás idején felgyűjtöttem, és amit a település lakóival az interjúk során megbeszéltünk. 9 Inkább történeti és kritikai antropológia eredményről szóló könyvem, amelyben Erdély központi helyét vizsgálom a magyar nemzettudatban. 10 Ladánybene története egy kicsit sem hasonlít egyikre sem, mivel azt a múltat is megírom, amit terepmunkával nem, csak levéltári kutatás során ismerhet meg a kutató. Ugyanakkor rokon mindkettővel, hiszen kihagyhatatlan volt a terepmunka, és fontos volt a régészeti és a középkori fejezetek írásakor az, hogy a tudományos elemzéseket alaposabban, de személyeskedés nélkül felhasználjam.

Mikor egy-egy történeti adat felbukkant Ladánybenével kapcsolatban (s amelyik kapcsolódott az országot átfogó folyamatokhoz) önkéntelenül is a komparatisztika kényszere hatott rám, úgymint az erdélyi Kalotaszegen fekvő református lakosságú Zsobok településével, vagy Budapest egyik kerületéről (Csepelről) írottakkal. Néha az összehasonlítás önkéntelenül is felkínálta magát. Sőt, egyes sorsdöntő pillanattal kapcsolatban akaratlanul is szerettem volna a környező felső-kiskunsági településekkel összevetni Ladánybenét. Az egyes települések történeti és a recens anyagainak párhuzamba állítása - a vallás szerepe, a helyi és regionális politika, az országos méretű események helyi lecsapódása, a gazdaság jellegzetességei, a nagy történelmi évfordulókhoz (pl. 1914-1918, 1945-48, 1956 és 1989-1990) köthető megmozdulások feltárása - nagy lehetőség a kutató számára. Az ilyen jellegű összehasonlítás azonban túlfeszítené a jelen kötet kereteit, így ezt egy másik anyag keretében kell majd elvégezni.

Annyi azonban bizonyos, hogy az összehasonlító kutatás számára akkor lesznek igazán hasznosíthatók az itt leírt sajátosságok, ha a Felső-Kiskunság többi telepített községének történelmét is megismerjük. Jászkarajenő, Kocsér, Kerekegyháza és Lajosmizse múltjának bemutatása már kötelező érvényűén magával vonja a ladánybenei anyag felhasználását, értékelését. Addig azonban amíg ezen települések történelmét nem dolgozzák fel forrásokkal igazolva, addig nehéz Ladánybene történelmének egyediségét, sajátosságait hangoztatni. Akármennyire is hihetetlennek tűnik, e település jellegzetességeit csak hasonlóan jásztelepítésű, egyívású pusztaközségek történelmének ismeretében dönthetjük majd el. Jelen ismereteink és a feltárt források szerint, Ladánybene több évszázados múltját „csak" a környék nagyobb és ismert történelmével (Inárcs, Tatárszentgyörgy, Örkény, Szabadszállás, Kecskemét, Nagykőrös) vethetjük össze. Természetesen az ilyen jellegű összehasonlítás azonnal mutatja a csekély párhuzamokat, a jóval nagyobb eltéréseket, különbségeket. Ezek a következő fejezetekben nyilvánvalóak lesznek. Azonban nem lenne illendő azt javasolni, hogy a környék nagy múlttal rendelkező és alaposan dokumentált városaival - Kecskemét, Cegléd, Nagykőrös - vessük össze településünket. Erre ez a könyv nem is lenne teljesen alkalmas. Arra viszont igen, hogy elképedjünk azon, hogy egy középkortól ismert és virágzó kis falu mennyire szervesen kapcsolódott nagyobb településekhez. Sőt azon is, hogy mintegy száz év alatt - de főleg az elmúlt 60-70 évben - mennyi családi fényképből lehetett válogatni, ami persze töredéke csak annak, amit egy Kiskunhalas, Kecskemét vagy Szabadszállás fényképes-monográfia fel tud mutatni. 11

Könyvem így nem a megszokott helytörténészi munka, inkább egy „magányos farkas" küzdelme, amit egy antropológiai terepmunka megkíván. Ugyanakkor nem az ismert modell szerint elkészített, több szerző által feldolgozott korismertetés. Egy közösség múltját bemutató munkát többféleképpen lehet megírni. Ismert próbálgatás például egy intézmény (pl. iskola, óvoda stb.), egy kiemelkedő történelmi esemény (1848, I. és II. világháború, 1956), egy civil szervezet (sportkör, nyugdíjasklub, tűzoltóság, sajtó) vagy egy jelentősebb személyiség vagy család történetének bemutatása. Továbbá ismertek azok a helytörténeti, lokálpatrióta kiadványok, amelyek egy helyi kezdeményezés kibontakozásából születnek meg, és céljuk, hogy bemutasson családokat és a helyi társadalom köz-és magánszereplőit. Mindegyiknek megvan a maga helye a helytörténeti „rekonstrukciós" munkában. Más azonban a helyzet, ha a szerző egyedül törekszik arra, hogy egy település évszázados múltját ismertesse. Műve akár új, akár már ismert téma vállalkozása, mindenképpen homogenizál, és sűrítve közli a tényeket, eseményeket. Ez persze hiba, de akkor érezhető kevésbé, ha kiegyensúlyozottan integrálja az egyes tematikát, és válogathat az adott lehetőségek között.

A Ladánybene múltját bemutató könyv éppen azért új, mert az első ilyen jellegű munka a településről, és nemcsak kronológia (bár nagyban követi a kronológia adta lehetőséget), és nem is történeti-néprajzi munka, mivel nem taglalom a paraszti társadalom ismert és elfogadott sajátosságaiból adódó népi kultúrát (pl. állattartás, munkamódszerek, népszokások, folklór stb). Azonban egyetértek Gyergyai Alberttel, aki a Dunántúlról írt életrajzi munkájában frappánsan fogalmazva úgy vélte, hogy a falu nemcsak a parasztság társadalma, hanem a vele élő polgárságé is, mivel az együttélés ténye határozza meg jellegzetességeit. 12 Hasonlóan érvel Andorka Rudolf is amikor így ír: „A legnagyobb tévedés lenne a mai magyar községi népességet a parasztsággal azonosítani." 13 Ez mind figyelmeztetésül szolgál a helytörténeti munka szerzőjének, aki nem engedheti meg, hogy egy közösség évszázados kultúráját egysíkúan, csak a paraszti hagyományok szemszögéből vázolja fel. 14 Az egyoldalú bemutatás ellen szól az is, hogy a parasztközösségek megosztott és kiszolgáltatott helyzetéből fakadóan a szóbeli történelem és hagyomány a mérvadó az írásbeliség rovására.

A tanya- és falucentrikus néprajzkutatással szemben, ebben a kötetben a paraszti élet rendje, tárgyi kultúrája és a népszokása nem kapott kitüntetett szerepet, ezért nem talál az olvasó külön fejezeteket ezekről a témákról, inkább azon történelmi sorsfordulók, esetek és jellegzetességeket hangsúlyoztam, amely a különböző társadalmi rétegek együttélésében alapvető, meghatározó szerepet játszott az elmúlt évszázadok során. Ezt, a forrásokban fellelhető adatok és történetek összehangolása is magával hozta. A másik nyomós érv az, hogy a pusztára a 19. században kiköltöző lakosság, eredetét nézve nem az aprófalvas vagy tanyai eredetű népesség. A Jászladány és Jászberény területéről jövők már inkább városias - jóllehet még mindig a mezőgazdasághoz és állattenyésztéshez kötődő kultúrát költöztettek új lakóhelyükre. Tehát ebből a szempontból nem is lehetne őket igazán szokásaikhoz ragaszkodó „falusiaknak" mondani. A falusiassá válás, a tanyasivá fejlődés inkább egy társadalmi-gazdasági szükségszerű visszalépés folyamataként jött létre. Természetesen ez jellemezte azokat is, akik Kecskemétet, Nagykőröst vagy Örkényt hagyták el a pusztai-tanyai életformáért. Jól illusztrálja ezt annak a nyugdíjasnak az esete, aki egy-két népdalt tudott énekelni a sok nóta mellett (igaz, gyermekei már a nótákat sem ismerték). Kiderült azonban, hogy nem a Jászságból hozott és hagyományozott népdalt, hanem gyermekként az 1950-es években, egy osztálykiránduláson tanult népdalról volt szó. Ez nem jelenti azt, hogy a pusztafoglalók nem hoztak magukkal értékes nyelvi-, folklór- és szokásanyagot korábbi lakóhelyükről - Berényi József például tudta a „Pipa nótáját", de csak ő egyedül -, de ez vegyült a környékbeli bevándoroltak hagyományaival, és lett ladánybeneivé. A község társadalmát - főleg az öntudatos, katolikus jász-eredetű családok hatására - a helyi kultúrát egy érdekes „melting pot", azaz olvasztótégely tette azzá ami. Sokszor még azok a családok is jászokká váltak, akiknek ősei nem jászsági származásúak voltak.

Jól lehetett ezt érzékelni az elmúlt öt év anyaggyűjtése során, ami többtucat családtag alapos kikérdezését, és a település politikai és kulturális eseményeinek megfigyelését jelentette, amikor a helyiek a családjuk származását és beilleszkedésének történeteit mondták el. Az élettörténetekből és családi dokumentumokból (naplók, levelek, hivatalos iratok, végrendeletek stb.) hamar kiderült, hogy a hagyományos néprajzi szemlélettel szemben több fajta Ladánybenét kellene bemutatnunk, hiszen a jászladányi eredetű - és főleg - redemptus családok utódai, „másra" és „másként" emlékeznek mint a nem redemptus jászok, vagy a környékbeli nem jászsági eredetű lakosok. Hasonlóan eltérő emlékezet jellemezte a helyi értelmiségi családok tagjait, valamint a nagygazda-eredetű elbeszélőket. Azok a nincstelen családok például akik az 1945-46-os földosztáskor jutottak tanyához és földhöz, másként idézték vissza a második világháború utáni eseményeket és a téeszesítést, mint azok a nagygazdacsaládok, akiktől ezeket erőszakosan elvették, akiket kulákként kitelepítettek, vagy akik egy csapásra „osztályidegenként" nézték végig vagyonuk elherdálását. Természetesen ezek az elbeszélések legtöbb magyarországi - sőt, a volt keleti blokkban - településen megismétlődtek. 15 Ami viszont Ladánybene sajátosságát adja az, hogy történelme nem volt leírva, és így lényegében a múlt nagy szelete egyszerűen nem létezett.

Ladánybene dokumentált történelmének hiánya éppen ezért érezhető volt az anyagok összeviszszaságán, hiányosságán és szórtságán. Ezért az elmúlt évek kutatásai szükségszerűen nem csak a terepmunkát jelentették, hanem a több kutatóhelyen és több síkon folyó anyaggyűjtést és elemzést. A levéltári kutatások elsődleges helyszíne Ladánybene volt, ahol a község irattárában igen sok hasznos forrás bukkant elő annak ellenére, hogy a világháború és az 1956-os események igen nagy kárt tettek benne, így pótolhatatlan dokumentumok pusztulását eredményezve. A levéltári források kutatását Szolnokon, a Jász-Nagykun-Szolnok megyei (SZML), Kecskeméten a Bács-Kiskun megyei (BKMÖL), valamint Budapesten az Országos Levéltárban (OL) és a Pest Megyei Levéltárban (PML) folytattam. Kitűnő (bár csekély mértékű) volt az idevonatkozó anyag a Váci Püspöki és Káptalani Levéltárban. Több hasznos és fontos levél és dokumentum bukkant fel lajosmizsei családi gyűjteményekben is, amelyeknek egy része a Lajosmizsei Adattár és Helytörténeti Archívumba kerültek. A források és a meglévő történelmi dokumentumok tehát nagyban meghatározták és behatárolták a múltról alkotott kép formálásának lehetőségeit. Nyilvánvaló, hogy egyes időszakok jobban „felkínálták" magukat a bőség vagy az anyag milyenségéből kifolyólag is. Ezért a törökkori adóösszeírások, a redempció és az azt követő időszak, majd az egyházalapítási törekvések, az 1914-1920 majd 1944-1950 és 1956 jelzi, hogy ezen kiemelt sorsfordulók azok, amelyek tárgyalására fontos volt kitérni. Szintén bőven volt leírás a községi tanács és végrehajtó bizottság üléseiről, valamint az egyházi ügyekről, amelyeket a községi irattárban illetve a plébánián tudtam tanulmányozni.

A tanulmányban az adatokat, személyeket, eseményeket dokumentáltam és hivatkoztam az iratokra, azok lelőhelyére. Egy helytörténeti munka feladata az, hogy pontosan dokumentálja az elmúlt ötven-hatvan év történelmét is: ki, mikor, mit tett, milyen folyamatokban vettek részt a lakosok? Ez ellentmond annak a társadalomtudományi modellnek, amikor a kutató álnevet használ, vagy szükségszerűen a vizsgált település nevét tartja titokban. Nyilvánvaló, hogy a közeli történelem megkívánja a személyiségi jogok tiszteletben tartását, de egy kis közösségben - a helyi köztörténelemben - majdnem minden szereplő, közszereplővé is vált egyben.

A dokumentáció hitelesítésére az olvasó lábjegyzetben találja meg az őt érdeklő történeti, irodalmi hivatkozásokat, a forrásokat, az esetleges megjegyzéseket vagy a kapcsolódó forrásmunkákat. A könyv szöveges elemzéseit ahol lehetett képekkel, rajzokkal és térképekkel egészítettem ki, elsősorban olyan információnak szánva, melyek saját maguk is hozzájárulnak a múlt történéseinek teljesebb rajzolásához. Az archívumokon kívül családok gyűjteménye, levelei és naplói szolgáltattak értékes információkat.

Köszönettel tartozom azoknak a kollégáknak, akik vették a fáradságot és a kézirat egyes fejezeteit lektorálták: Bagi Gábor, Bárth János, Benedek Gyula, Pető Andrea, Révész László, V Székely György. Benedek Gyulának azért is hálával tartozom, mivel vele több éven keresztül kutattuk és elemeztük a három középkori falu, Lajos, Mizse és Bene történeti forrásait. Az ő segítségével sikerült feltárni eddig ismeretlen dokumentumokat, kiegészíteni az elmúlt három-négy évszázad hiányosságait.

Köszönet illeti Zádorné Zsoldos Máriát, a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár igazgatóját, aki engedélyezte a Benéről készült 1825-ös térkép digitalizálását és nyomtatását. Köszönet Kálmán Jánosnénak és Laczay Imrének, akik lehetővé tették a kecskeméti Körzeti Földhivatal térképeinek átvizsgálását és másolását. Szintén köszönettel tartozom V. Székely Györgynek, aki a Katona József Múzeum benei leleteinek vizsgálatát számomra elérhetővé tette. Kollégái, Vida Ágnes és Kiss Béla segítsége nélkül, nem tudtam volna a régészeti leletek rajzait és fényképeit felhasználni. Hasonlóan segítőkész volt Révész László, aki a Magyar Nemzeti Múzeum híres benei anyagának kutatását és másolását, valamint Kustár Ágnes, a Magyar Természettudományi Múzeum Embertani Tárának antropológusa, aki Bene-vitéz fejrekonstrukciójának leírását és fényképét bocsátotta rendelkezésemre.

Könyvem nem születhetett volna meg Ladánybene polgármestere, Rácz Sándor önzetlen támogatása nélkül, kinek segítségével a felmerülő problémák elhárultak és a kutatás zavartalanul folytatódhatott. Mint agilis és amatőr helytörténész, már korábban nekifogott a helyi régiség feltárásának, az archív fényképek digitalizálásának. Javaslatai és tanácsai révén több értékes forrásra leltem, és számos ladánybenei családdal tudtam kapcsolatot teremteni. Erdemeit növeli a középkori Bene falu templomromjánál felállított emlékmű is.

A hála mindenképpen megilleti azokat is, akik nélkül a könyv sokkal szerényebb és talán szürkébb volna, kik nagy figyelemmel kísérték az egész ladánybenei kutatást: Visontay István a község utolsó tanácselnöke és első posztszocialista polgármestere, aki több ladánybenei családdal és volt vezetővel ismertetett meg. Sebők József páratlan adatokkal tudott szolgálni Ladánybene régmúltjával kapcsolatban. Többen elbeszéléseikkel segítettek abban, hogy egy sokkal emberibb Ladánybenét ismerhessek meg: Béki Mihályné Pósa Julianna, Dékány Dánielné Kovács Gizella, Dorcsák Lajosné Domonyik Rozál, Drabant László, dr. Faragó Gyula, Gondos Gyula és neje Szőke Mária, Kovács Dezsőné Bujdosó Éva, Rittenbacher Ödön, Ritter Tibor és neje Guttyán Julianna, Som László és felesége Gulyás Erzsébet, Szabó Vince, Tóth Vince (1921-2004), dr. Zsigó László. Dékány Dánielné rendelkezésemre bocsátotta önéletrajzát, melyet több helyen fel is használtam. Berente Istvánné Márton Erzsébet sok értékes anyagot adott a ladánybenei iskola és a Berente család múltjával kapcsolatban. Terenyi Istvánné Besenyi Mária a Terenyi családról nyújtott értékes információt. Silek Vilmosné Scultéty Sára szintén segítségemre volt édesapja, a község első jegyzőjének életével kapcsolatban, hasonlóan fiaihoz (Silek Vilmos és László), akik hasznos információkkal tudtak szolgálni úgy a Silek mint a Scultéty családról.

Meg kell említenem azokat az ismerősöket és barátokat, akik szintén segítettek az elmúlt évek kutatásaiban, valamint az adatgyűjtés és a feldolgozás ideje alatt: Áldózó Győzőné Fadgyas Zsuzsanna, Hajdrik Sándor, Zsiér Sándor, Papp Klára, Pető Zoltán, valamint Miskolczy Mariska. Köszönet érte.

Külön kell említenem az 1909-es születésű, árva gyermekként felnőtt Berényi Józsefet, akit a „puszták fiának", a „puszták költőjének" neveztek. Hajlott kora ellenére, humorral elmondott történeteivel, élményeivel egy teljesen más Ladánybenét tárt fel előttem. Autodidaktaként, verseit először csak a homokba jegyezte fel, majd felnőttfejjel kezdte sorait papírra vetni. Az iskolában mindössze egy osztályt járt, a magyar helyesírás szabályait alig ismerhette, de versei egyszerűségében is érződik a természetes hang, a tapasztalat élménye, az emberszeretet. Megengedte, hogy korai füzeteit (amelyből egy párat sikerült megjelentetnie 1936-1940 között) és versbe szedett élményeit felhasználjam könyvemben. Egészen az 1990-es évek elejéig követte a ladánybenei fejleményeket, annak minden aspektusa érdekelte őt a téesztől az utakig, a Vöröskereszt működésétől az első diszkó megjelenéséig! Versei és rímekbe szedett karcolatai egy külön tanulmányt érdemelnek. Hogy felhasználhattam írásait, őt külön köszönet illeti és remélem, hogy verses krónikájának válogatásával egyetértene. Sajnos, 2004. november 12-én meghalt, így már nem érhette meg e könyv megjelenését.

Végezetül be kell vallanom, könyvem megírásában ösztönzött az is, hogy egyre jobban kezdett érdekelni a Benén megismert személyek és családok története és még inkább az a remény - ami általában a legtöbb helytörténeti monográfia szerzőjét is élteti -, hogy a leírtak valamiképpen a bemutatott közösség javát, fejlődését, lokálpatriotizmusuk erősödését szolgálja. Ha ezt egy kicsit is sikerült elérnem, törekvésem nem volt hiábavaló.

Forrás: Sulinet