Ladánybene területe 7077 kataszteri hold vagy 4074 hektár (40.74 négyzetkilométer), melyből csak 67 hektárnyi adja a belterületet. A 94-139 méter közötti tengerszint feletti magasságban fekvő enyhén hullámos síkság, szélhordta homokkal borított talaj, a Duna-Tisza közének és a Felső-Kiskunság homokhátságának jellegzetes peremvidéke, Pest és Bács-Kiskun megye határán.

Itt lehet hallani az egyébként másutt is ismert szólást, hogy az Isten azért teremtette oda falujukat, hogy ne maradjon lyuk a földön. E felfogásban benne foglaltatik a helyiek önkritikája, mivel a termőföld és a talaj sivársága, csak küzdelmet és nehézséget jelentett számukra. Való igaz, hogy a mai ültetvényeket, kerteket, fóliás kertészetet és a kisebb akácos erdős és beszántott területeket látva, nehéz elképzelni Ladánybene változatos évszázados földrajzi viszonyait.

Az 5202. számú, Kecskemétet Tatárszentgyörggyel összekötő 24 km-es út éppen a község központján halad keresztül, ebből ágazik ki a Kunbaracsra tartó út is. A település keletről határos Lajosmizsével (9 km) és Felsőlajossal (7 km), melyekkel szoros történelmi kapcsolatban van. Délről, Kecskemét és Kerekegyháza határolja a középkori Kiskunság (Cumani Minor) ezen jellegzetes települését, amelyet az 1877-es közigazgatási reformmal még Lajosmizse részeként Pest-Pilis-Solt-Kiskun megye Alsódabasi járásához csatoltak. A települést évszázadokon keresztül lényegében földutak és dűlőutak hálózták be, ami a körülményes korábbi és mai közlekedést meghatározták. Segíti, hogy a Lajosmizsén keresztül haladó E5-ös autópálya közel esik hozzá.

A sokáig elmaradott úthálózat mellett a község, a Kecskeméti kistérségben úgy Pest mint Bács-Kiskun megye jellegzetességeit magán viseli; az előbbit a népesség az utóbbit a természeti adottságok okán. 1 Ladánybene talaját századokon keresztül gyenge minőségűnek tartották, ami igaz is. A szikes, mésziszapos felszín közeli üledék többségében futóhomok (a talaj 65%-a homok alapkőzeten alakult ki). Kevés a humuszos homok (17%-a), és a réti talaj (8%-a). A termőtalaj még rosszabb minőségű: csak X. osztályba és egy kis foltban VIII. osztály termőképességű kategóriába sorolták. A talaj gyengeségét tovább rontja a területre jellemző kedvezőtlen éghajlat. Az évi csapadék összessége nem haladja meg az 550 mm-t, de ebből is mintegy 330 mm esik csak a növénytermesztési időszakra. A terület tehát kifejezetten száraz, vízhiányos, és ezt fokozza, hogy a talajvíz szintje is jelentősen csökkent az elmúlt évszázadban. Ladánybene nevezetes arról, hogy az évi napfénytartalom az országban az egyik legmagasabb (2100 óra), így a község az ország egyik legnaposabb területe címet is viseli.

A korai dokumentumok és oklevelek ennél is jóval távolabbi múltba kalauzolják a kutatót. A valamikori középkori Bene falu pusztáját a törökkor után felosztották, felét Jászberény a másik felét - a kisebbiket persze - Jászladány város szerezte meg 1745-ben, a Redempcióként (Redemptio) ismert jászkun megváltáskor. A két Jász-Nagykun-Szolnok-megyei település ezt követően majd 150 évig meghatározta Bene és a szomszédos Lajosmizse történelmének alakulását.

A település az 1880-as években csak PusztaBeneként volt ismeretes akkor amikor Lajosmizsét Jászlajosmizseként, Kerekegyházát pedig Jászkerekegyházának nevezték. A puszta jelző itt csupán arra utalt, hogy a területen nem volt falu, csak egykét tanya. A korábbi évtizedekben Fél-Bene vagy Benei-Ladánybene volt a neve, egy 1879-es kötelezvény szerint a lakosok csak annyit írtak településükről, hogy „kelt Jász-Ladány fél benén," vagy úgy: „Ladány-Fél-Bene puszta." Egy másik 1892ban kelt levélben a váci püspök egyszerűen Pusztaladányt írt. Egy 1899-es iratban azt olvassuk: „kelt puszta Ladány-Benén." A helyiek tudatában rövidebben csak „Puszta-Bene", „Benepuszta," és „FélBene" volt használatos. A puszta előnév még a 20. században is kísérte a települést, ám az öntudatos lakók az 1890-es években csak egyszerűen Ladánybenét emlegettek helységük neveként. Ezek a bizonytalanságok is híven tudatják, hogy a település már sokkal korábban létezett mint azt az 1907-es dátum sugallja, de arra is fényt vetnek, hogy történelme sajátosan különbözik a Felső-Kiskunság pusztákból vagy tanyákból lett településekétől.

A történeti iratok nem bővelkednek a terület sivár adottságainak leírásában bár igaz, hogy a szomszédos Lajos és Mizse földjével szemben, Bene földjét kevésbé értékelték a megtelepedett jász lakosok. Mivel a termőföld kevés volt, ezért a homokos területeken a 19. század végétől gyümölcstermesztéssel próbálkoztak, de korábban jóformán csak legeltetésre használták évszázadokon keresztül. A ma már főleg akácos és telepített fenyvesektől elhíresült táj, korábban sajátságosabb volt: kisebb lapályokat jól elválasztották egymástól a halmok, és a laza (ún. posza) homokból összeállt buckák. A benei buckák a Baracs, Tatárszentgyörgy és Ladánybene térségben a legmagasabban fekvő terület, melynek tengerszint feletti magassága a 143 métert is eléri. Attól függően, hogy mennyire volt meszes vagy agyagos, a homok több színben pompázott: az aranysárgát felváltotta a már szinte ezüstös színű. A homokbuckákra rétegződő lepeltakaró miatt, több kiemelkedett a környezetből, az egyik ilyen nagyobbat nevezték „Nagy Síványnak;" ismert még a Csíkos partján elterülő Hornyák-domb, a korábbi Rákóczi-domb, melyet a helyiek csak egyszerűen hegynek neveztek. A táj másik legjellegzetesebb képződménye, a futóhomok alatt lévő pleisztocén-korban képződött lösz. Sok az agyagos terület is, mint például a Tatárszentgyörgy-Örkény-Ladánybene hármashatár résznél lévő. Megfigyeltek a kutatók a Nagyszék-tó melletti úgynevezett „turjányos mészkövet" vagy réti mészkövet, a Csíkosban pedig a tőzeges talaj előfordulását jelezték.

A történeti irodalomban sok információt nem olvashatunk a vizes, mocsaras helyekről bár tudjuk, hogy hasznuk jelentős volt, és jellegzetességét a buja sás, nádas és mocsárvilág adta. Ladánybene területén nevezetes tavak voltak, a Nagy-széktó, a Csíkos valamint a Madaras és ennek folytatása a Hosszú- széktó. Kétségtelen - és erre a geológus Güll Vilmos is felfigyelt már 1908-ban, amikor a területet bejárta -, hogy a Nagyszék és a Csíkos valamikor összefüggő régi vízmedret alkothatott. 2 A Madaras, főleg az esős időszakban mintegy 70 holdnyi vízfelületet adott, amelynek legmélyebb pontja elérte a két métert, de átlagos mélysége egy méternél több nem volt. Szárazabb időben a Nagymadaras különvált a két kisebb Kismadarastól. A tavak és a belvizes helyek változatossá tették a területet, a völgyekben ahol megállt a víz „totyogóknak" nevezték a helyiek:

        „Nincs már árvalány haj lobogó
        Ott csak az emlékek várnak
        Nincsen térdig érő totyogó
        Oda már a bíbicek sem szállnak.
        Nincs ott már se víz se fű se nád
        Eltűnt a sok bíbic madár is
        De bennem él az emlék s a vád
        Mert bűnös a sok-sok kanális."
        (Berényi József, „Még úgy néha")

A versből kitűnik, hogy a tavak partvidéke gazdag növényvilággal (sás, nád, káka és sarlófű) rendelkezett. A nád, az építkezés elengedhetetlen anyagaként évszázadokon keresztül a földbe vájt viskók, majd épületek hajazatát adta, a fal tapasztásához, erősítéséhez is használták. Sok pásztorkunyhó és szárnyék (cserény) készült nádból. A víz felületét a hínáros és a zsombékos részek szakították meg, amely a vízimadarak lakóhelyéül szolgált. Ezt a szépséget tetőzte a felületen lebegő meganny sárga gólyahír, vízililiom, tavirózsa, a partokat pitypang és különféle boglárka-félék, szappanvirág és a liláskés kígyóvirág díszítette. A vizenyős és zsombékos nádas másik jellegzetes növénye a gyékény volt, amit nemcsak gyékényszőnyegnek, kosaraknak és edényeknek hanem buzogányainak szétfoszló szálait salétromos oldatba áztatva, gyékény-vagy pákataplónak használták régen.3 A terület jellegzetes, ma már védett virága a fekete-vagy bíborkökörcsin, de sok volt a tarackbúza és az árvalányhaj is, valamint a gyógyításra alkalmas sóskaborbolya. A Baracs I. és II. számú dűlőkben ma is található homokbuckás, ahol az árvalányhaj-tenger bámulatba ejti az odalátogatót.

Jellemzőek még a tájra a lágyfajú növények: homoki ternye, homoki csenkesz, kikerics, kései szegfű, homokviola, deres fényrepje, bugjos fátyolvirág. A Madaras környékén az ősborókás és az akácos ad kellemes benyomást a látogatónak. Bár a talajmunkák és az 1920-as és 30-as évek lecsapolási munkálatai teljesen eltüntették a „totyogókat," a Madaras melletti területből 63 hektárnyit természetvédelmi területté nyilvánítottak.

Forrásokból értesülünk a szélsőséges időjárásról. A Madaras kiszáradását többször említik (ez nem volt egyedi esemény: 1863-ban a Fertőtó, 1865ben a palicsi tó száradt ki). 1863-ban az ország egész területére kiterjedő nagy aszály volt, 1866ban óriási fagykárokról olvashatunk a korabeli dokumentumokban. A 19. és 20. század fordulóján Güll Vilmos, jelentésében nem a Madaras, hanem a többi vízterület kiszáradását jegyezte fel. Tudjuk ugyanakkor, hogy 1878-84 között csapadékos esztendők voltak, és a folytonosan feltörő és a laposabb területeket elöntő vadvíz, sok nehézséget okozott a gazdáknak.

Ladánybene légvonalban Lajosmizsével az a vízválasztóvonal, amely Kecskemét felé lejtve, a Tiszába viszi a terület vizét. Erre a földrajzi tényre már a jeles geológus, Hanusz István is felfigyelt, amikor így jellemezte a hidrogeológiai viszonyokat:
,A vizkülönző Mizse és Bene népes, sőt községgé tömörült puszták felől vonul a város széléhez közel Matkó, Jakabszállás, Monostor puszták felé, és így Kecskemét talajáról az esővíz mind a Tisza felé lejt."

A vizek és partok világa az évszakoknak megfelelően változhatott: bőven volt hal, és a madárvilág is gazdag volt. A bölömbika, vadkacsa, szárcsa, bíbic, túzok, kócsag és a gém is megjelent. A terület két védett énekes madara, a sok színben pompázó szalakóta és a gyurgyalag. A lapos, mocsaras vizenyős (ún. „turjányos", vagy „semlyékes") területek pompás gyűjtögető, halászó-vadászó életmódot biztosítottak az elődöknek. A vizekben sok lehetett a csík - erről kaphatta a benei Csíkos a nevét, de a tóban volt sok teknősbéka is.

Bene középkori földtani és vízrajzi felszínét, csak megközelítőleg tudjuk rekonstruálni a korai leírások, és a 18-19. századi térképek alapján. Szabó Kálmán megfigyelése ékes bizonyítéka annak, hogy Benén az Árpád-kor falvait a telepesek úgy építették, hogy több helyről is védhető legyen; a falu házainak laza halmazos szerkezete kiemelkedő dombháton feküdt, melyet legalább egy-két oldalról állóvíz, a másikról mocsaras, vizenyős terület vett körül. Ez nemcsak az állattartáshoz elegendő vízmennyiséget adta, és a ház és szárnyék építéséhez elengedhetetlen nád biztosítását jelentette, hanem a természetes védelmet is.5 A 16. század előtti falu központját jelentő Templomdomb vagy Templom-halom, még ma is egy érzékelhetően kiemelkedő dombhátrendszer része. A Rákóczi-hegy és a közvetlen alatta lévő Vay-hegy, a Csíkosdűlő és a Templomdűlő dombhátain létesített Árpád-kori telepeket mentesítette a vadvíztől, de jó rálátást biztosított a környékre. Bene keleti határát a Madaras és déli nyúlványa, a Kismadaras, a korábbi Hosszú-szék zárta el a külvilágtól. Északról a mocsaras Rakottyás jelentett védelmet. A község jelenlegi központjában elhelyezkedő Csíkos déli részénél kettévált, - mintegy közrefogva a dombhátak sorozatát - és keletről a Telek-ér, nyugatról a Kalap tó nyúlványával adott biztonságot a Templom-dombnak és a körülötte lévő falunak. A délnyugatra eső Nagyszékkel együtt - a nyári aszályos időt kivéve - természetes védelmet biztosítson az egész területnek. Feltűnő az, és ez a 19. századi térképen jól látható, hogy a lapályos vizes rész mellett egy kiemelkedő dombhát vagy látóhegy is húzódik; a Csíkos alatt a Rákóczi, a Vay és a Fűzfáshegy, a Rakottyásnál a Jajgatóhegyet (a katonai térképen a Rakottyás hegyként jelölve) találjuk, a Telek-ér mellett pedig a Templom-domb helyezkedi el. Benén tehát 5-6 kiemelkedő domborulatot találunk - lehet, hogy ezek száma a korábbi évszázadokban sokkal több is volt -, amelyek látótávolságra voltak egymástól, és a dombokról a terület északi részéről (Jajgatóhegy) egészen a déli részig (Templom-halom) jelzéseket lehetett adni. Keletről, a Pálinkásdűlő és az Országútidűlő határán elhelyezkedő Kenyérváró-halom adott lehetőséget a terület felügyeletére.

Ezen felül jellegzetes tájformáló képződményként értesülünk a környékbeli szikes tavakkal kapcsolatban is, amelyek tavasszal-nyáron kiszáradtak lehetővé téve a sziksó seprését. Ilyen volt a NagySzéktó, a Madaras és a Kis-Madaras, valamint ennek korábbi részét képező Hosszú-szék. Még egy helyi geológiai képződményt kell megemlítenünk, ami meghatározta az itteni emberek életét és kultúráját; a réti mészkő vagy a meszes homokkő legtöbben egyszerűen csak darázskőnek nevezték amely szerves anyagok (főleg szénsavas mészszemcsék) és a homok keveredéséből jött létre. Ez nagyobb tömbben jó építkezési alapanyagul szolgált évszázadokon át úgy a ladánybenei, mint a mizsei

Pusztatemplom ilyen darázskőből készült. Ennek egyik lelőhelye Benén, a másik a nagykőrösi Csókásban volt, ahonnan a követ az építkezésekhez bányászták.

Bene területe fában szegény s ez már az első leírásokból is olvasható (pl. Pentz-féle 1699-es leírás). Később Czuczor Gergely írta egy versében: „De bár merre néztem Tisza, Duna felé, Egy szálfa kevés, Annyi sem tűnt elé". Az erdők - korábban főleg a tölgy, boróka, füzes és az ezüstnyár - tette a határt változatossá, az 1825-ös térképen igen jól látszik, hogy Bene északi - Tatárszentgyörgy felé eső részén - három nagyobb erdős-bokros terület húzódott meg: a Kis Erdő a Rakottyással, és a Mogyorós, amely a valamikori Özessel együtt adhatott jelentősebb erdőséget. Ilyen adottságok miatt a határban elszaporodott az őz, róka, üregi és mezei nyúl és fácán. A tölgyesek mentén, Pusztavacsról néha még a szarvas és vaddisznó is átjutott a benei földre, ezeket az állatokat igen nagy szeretettel vadászták úgymond „úri módra."

Ladánybenén jellemzővé vált, a Duna-Tisza közén és főleg a Homokhátságon ismert erdőtársulás a borókás és nyárfás, ez utóbbi telepítés eredményeként jött létre (Pálinkás-erdő, Rakottyás, és korábban az Ozes és Mogyorós). Az erdőket megmegszakította egy-egy bokros, cserjés (kökény és a „tövis" vagy galagonya, a fagyai, és a som). A borókásfenyő is felbukkan itt-ott, a 19. század végén pedig az akác jelentette a homok megkötésének új módját. 6 így ma már sok, néha igen túlburjánzó akácos részeket találunk, közte néhol a juhar is megtalálható. Hanusz írta a 19. század végén, hogy a „kun mégsem szereti az élőfát; azt tartja róla, hogy árnyékot vet és madarat nevel, az árnyék rontja a vetést, a madár éli a gyümölcsöt. Ha a kun tanyát vesz, első gondja kiirtani ott a fát." 7 Ennek ellenére a jász tanyahelyeken mindig ültettek egyegy fát, legtöbbször eperfa, diófa, később pedig az akác volt kedvelt.
Lázár Mátyás kertes és fákkal beültetett tanyája a Nagyszéki-dűlőben, 1880 (Kataszteri Térkép)

A későbbi fejezetekben bizonyítást nyer, hogy a területet hasznosító jászsági tulajdonosok, már a 19. század elejétől nagy figyelmet szenteltek a fásításnak. A gyümölcsfás telepítés csak egy-két gazdaságban történik az 1920-30-as években, de nagyüzemi szinten a téeszekkel jelent meg. Sőt, egy-két újabb fafajtát még a 20. században is honosítottak, Sebők István például a japán akácot. A tavak és turjányosok partjain megtermő fűzfa több mindennek adta anyagát, fontak kerítést, a vertfalhoz erősítést, gabonatartókat és górékat, de kosarak, kasok, elkészítéséhez is használták. Berényi József, aki a nyári pásztorkodása mellett (mint a legtöbb élelmes gazdaember) mással is foglalkozott, így vall:

        „Itt van a tél közel kopog
        Hónom alatt gulyásbotom
        Elém veszem az utat
        Itt hagyom a gulya kutat
        Hazahajtom a marhákat
        Összejárom a gazdákat
        Fölszedem a pásztorbérem
        Otthon priccolok a télel
        Zsuppszalmából kötögetek
        Szakajtókat öblöseket
        Fagyaiból meg udvarsöprűt
        A cirokból konyhasöprüt
        Szedek majd sok fűzfavesszőt
        Kast kötök vagy huszonkettőt
        Uj tavasz ha télre legyint
        Kihajtom a gulyát megint."
        (Itt van a tél)

A túlzott legeltetés, az erdők kivágása, valamint a tavak és nádasok lecsapolása felgyorsította a futóhomok elterjedését - innen kapta a Felső-Kiskunság ezen része a Homokság vagy Homokhátság elnevezést. A szárazság és az elsivatagosodás másik oka a nagy területen ültetett erdő volt, amely nagymennyiségű vizet igényelt és párologtatott el. Tehát a Homokhátság eredetét úgy a természeti földrajzi-ökológiai, mint a kultúrföldrajzi tényezőkben kereshetjük. így lett Ladánybene kizárólag száraz és homokos talajú s így nehezen művelhető. Területén évszázadokon keresztül extenzív állattartás volt a jellemző. Zsámboky János térképén amely egyik ritka és szép ábrázolása a 16. századi Magyarországnak - nagyon jól látszik ennek a Duna-Tisza közi területnek a neve, és a pásztorkodás, nagyállattartás jelenléte. A homokot felkapó szél, a helyi szóhasználattal a „kuneső" vagy korábbi elnevezéssel a „jászeső" volt, amit Hanusz így jellemzett:
,A mint a Nap reggel 8-9 óra tájt föltüzesíti a talajt, s az viszont áthevíti a fölötte nyugvó légréteget, mozgásba jön a levegő és mint föltámadt szél, szárnyaira veszi a posza homokot, hordja egész nap és csak este hagyja elülni."8

A Homokhátság sajátos látványt nyújt, amint a szeles idő a jászesővel keveredve „kergeti" a száraz ballagófűt, és az Ördögszekeret (népiesen berzenkát). A jászeső arra nézve érdekes kultúrföldrajzi tényező, hogy a Kiskunságba költöző jászokról kapta a nevét. 9

A homokkal kapcsolatosan számtalan elnevezés él a népnyelvben, és ezt a régi beneiek jól ismerték.

A pusztai embernek mást jelentett a „bucka" (állandó domb), a „garmada" (a zátonyként felhalmozott, de változó nagyságú szélbarázdás bucka), a „homokfodor" (amikor a kis szél időszakos sáncokat fodrozott), a „homokuszály" (a növényzet miatt feltornyosodó homoklerakódás). Szintén más volt a helyiek nyelvében a „homoknyelv," a „dűne" (a szél irányában keresztben elhelyezkedő homok gerinc), és a „barkán" (a dűnékről leszakadt különálló buckák, amelyeket fél tojáshéj alakúakká formált a szél). Idővel, a nagyobb dombok aztán jelződombokká, vagy látóhalmokká váltak.

A homokon kívül, a víz és növényvilág adta Bene helynévanyagának nagyrészét. Ezek mind az archaikus és általános ismert magyar helynévalkotás következményei, a Csíkos, Mogyorós, Reketytyés (Rakottyás) és Őzes, nem ismeretlenek a Kárpát-medence más magyarlakta területein sem. A szikes tó elnevezés (Hosszúszék, Nagyszék, Pappszék stb) hozzájárult, hogy a történeti időkben már kialakuljon a jellegzetes tájhangulatot tükröző földrajzi helynév. 10 Néha a fel-feltörő vadvizek és erdős területek kapták nevüket a földtulajdonosról (pl. Kalap-tó a Templomdűlőben vagy a Kenderes erdő és a Pálinkás erdő a Pálinkásdűlőben).

A Bene helynév eredete

Az említett helynevekkel szemben, a terület földrajzi viszonyaiban hiába keressük a település nevének eredetét: a név személynév eredetű. A magyar Bene helynév elemzésekor, érdemes először a környező települések neveinek etimológiájáról szót ejteni. A települések nevei jól illusztrálják a népvándorlást. Ótörök eredetű helynév Inárcs, Kakucs, Gyál, Gyón, Kemej, Ürbő. 11 A besenyők jelenlétét bizonyítja a Besenyő vagy Besnyő törzsnevet használó helységek: Besnyő (Inárcs mellett) vagy Törtei észak-keleti határrészében fekvő Besnyőpuszta (Besenyőegyház). Hasonlóan besenyőkre utal még Örkény (Urcund-névből) és Vatya (Bota, tevecsikó) település eredete. Kun eredetű név viszont a Barcs vagy Baracs (Borcsolból). Mizsét is kun névnek tarthatjuk annak ellenére, hogy egyesek szerint lehetőség áll fenn arra, hogy a délszláv „mizser" elnevezés rejtőzik benne. Ez azonban - a kun történeti kapcsolatból kifolyólag és a délszlávok hiánya miatt - teljességgel kizárható. 12 A terület többi kun nevét sem nehéz felismerni: Nagykőrös határában az Árbócz nevű határrész és közelben Törtei falu, mindkettő a Mizse nádort meggyilkoló főurak nevéből jött létre. Kun nevű helységek még Bocsa, Csengéié, Kömpöc, Kocsér, Orgovány és Tázerdő. 13 Magyar eredetűek a következő keresztnevekből alkotott helynevek: Tetétlen, Hártyán, Csemő és Esső. 14 Személynévből származó helynévvel találkozunk még, az Agó (Ágostonból), Mikebuda (Miklósból), Páli (Pálból), Miháld (Mihályból), Alberti (Albertből), Borbás (a Barnabásból), Dány (Dávidból), Csép (például Szigetcsép, amely az István régies változatából a Csépányból keletkezett rövidüléssel) helyneveknél is.

Ezt, a pusztán személynevekből keletkezett gyakorlatot nevezzük nominatívuszos helynévadásnak, és ebbe illeszkedik Ladánybene etimológiája. Eredetét könnyen megfejthetjük, hiszen a Benedek (vagy a régies latin Benedictus) becéző alakjáról van szó. Az előtag Ladány, Jászladánnyal kapcsolja öszsze a puszta múltját, hiszen 1745-től ez a jászsági helység birtokolta, és az 1800-as évek közepén innen költöztek el a tulajdonosok pusztai birtokaikra.

A Benedek-Bene helynév középkori eredetét több területről ismerjük. Alsó-Fehér, Vas, Liptó, Szilágy, Háromszék, Bereg megyékben találunk hasonlókat. A középkori apátságáról ismert egykori Bars vármegyei Garamszentbenedeket említhetjük, de ismert a székelyföldi Nyárádszentbenedek is. Ezeken kívül általános Szentbenedek nevű helység legalább féltucatnyi volt a történeti magyar királyság területén, de mint határnevet ennél is többet ismerünk. Pusztán Bene nevezetű helységet nem találunk nagy számban: Udvarhely megyében egyet a volt homoródi járásban, kevés és főleg szász lakossal. Létezett egy, a kőbányájáról híres Bene falu Bereg vármegye tiszaháti járásában. 15 Ez utóbbinak az 1890-es népszámlálás szerint 539 lakosa volt. Ismert Csopak egyik területe, amely szintén a Bene nevet viseli, valamint Szikszó egyik helyneve is hasonlóan Bene. 16

Többet tudunk a heves-megyei Bene nevezetű várról és helységről, amely 1280 körül épülhetett. Pontos fekvése nem ismert, de feltehetően a mai Mátrafüred területén helyezkedett el. A helyről bővebbet abból a dokumentumból ismerünk, amiben kiderül, hogy a területet 1301-ben az örökösödéskor felosztották. 17 Ez a Bene 1411-ben még lakott területként szerepel, de 1435-ben már csak a helyét ismerték; Gyöngyösön még ma is ismert a benei út. 18 1423-ban a királyné birtoka, és 1435től már a gyöngyösi uradalomhoz tartozott, tehát ekkor már nem lehetett vár, csak rom. 19 Bene váráról és a Bene patakon lévő kalló malmokról, Kandra Kabos publikált értékes történeti mondákat. 20 Kandra nem feltétlenül fogadta el, hogy a Bene a Benedek kicsinyítős képző változata. Ő a Bene nevet a Benese, Bense, Benke, Benk, Bencse „ős személynevekkel egy hajtású" '-nak érezte. Kandra Kabos felvetette Bene-vár urának lehetséges történelmi valóságát, és Benepuszta ismeretségéhez mérte:
„Vájjon ráakadunk-e mi is Bene sírjára, mint a pestmegyeiek azon Bene hősre, ki a X-ik század elején Zsolt alatt Olaszországban vitézkedett, ki lovával volt eltemetve sírruhája és köntöse Berengár fényes ezüst pénzeivel ősi szokás szerint volt ékesítve."

Bene-patak és a Hármas forrás történetét Kandra Kabos egy népmondához kötötte, amely egyébként Szent László kunokkal vívott csatájának híres jelenete: a király három szúrással vizet fakasztott a kősziklából szomjas vitézeinek, s így a helyet a Három forrás névvel illették a helyiek. Az azonban nyilvánvaló, hogy egyik mondát vagy történetet sem igazán köthetjük Bene honfoglaló vitézéhez, viszont vizsgálandó, hogy a helynév mennyiben határozza meg a történeti tudatot és a távolabbi (lehetséges) honfoglaláskori kapcsolatokat.

Sokkal fontosabb annak a Bene-halomnak a neve, amellyel a Kolon-tó mellett, Orgoványt és Izsákot összekötő úttól nyugatra terül el. Lehet, hogy ennek semmi jelentősége sincs, bár nem zárhatjuk ki - már csak a közelség miatt sem - a két helynév történelmi kapcsolatát.

A kutatás mai állása szerint bizonyos, hogy Ladánybene összetett helynév és eredete érdekesen ötvözi a jász valamint a kiskun örökséget. A jászságban a 13-14. században letelepült jászok az alánok egyik csoportja, amelyet a történetírás „ász" népnévként ismer. A jász népnévnek nincs köze az íjászhoz, miként azt féltudományos etimológiai magyarázatok hirdették, az ászból szláv és csuvas nyelvalakként jött létre. Az arab források már a VIII. századtól említik az alánokat majd arról kapunk hírt, hogy 937-ben az alánok és ászok a Kaszpi- és az Aral-tó között éltek. 22 Az alánok fővárosát a mongolok pusztították el s ennek következményeként indult meg az ászok egy részének nyugati irányba történő vándorlása. Az alánok mai leszármazottai, a Kaukázusban élő osszétok.

Bene középkori története azonban nem a jászokhoz, inkább a velük együtt beköltöző kunokhoz köthető, hiszen a 14-15. századi kun szállások a Felső-Kiskunságban így Benén, Lajoson és Mizsén is formálták a Duna-Tisza társadalmi-gazdasági viszonyait. Ez azonban nem zárja a kunokkal együttlakó jász népelemeket. A kun elnevezés, a keletitörök fakó-sárga jelentésű „komán" népnévből származik és valószínű, hogy a korai törzsszövetség úz és besenyő népelemeket is magába olvasztott, a Fekete tenger és az attól északra elterülő sztyeppék táján lévő őshazájukban, valamikor 1000 körül. 23 A Bizáncot többször megtámadó kunok Magyarországra is betörtek, de László király visszaverte támadásukat. 1103-ban azonban az egyesült orosz hadak nagy csapást mértek rájuk és visszaszorították őket a Don -Donyec vidéki szálláshelyeikre. Később újból harcot vívtak az oroszokkal és a magyarokkal 1203-ban majd 1219-ben. A mongolok vetettek véget uralmuknak 1223-ban, amikor a Khalka mellett az egyesült orosz-kun hadak vereséget szenvednek. 1239-ben IV Béla befogadta Kötöny fejedelmet és népét, de a kunok kivonultak. 1245-ben visszahívták őket és IV. Béla fiát, V Istvánt - valószínűleg Kötöny lányával - a kun Erzsébettel házasította össze. IV László 1279-es törvényében jelölte ki a kunok területeit, így a DunaTisza közének jórészét és ebben nyilván beleesett a kis Bene falu.

A kunok és a jászok beköltözése alapjaiban formálta át az Alföld társadalmát, a magyar királyságra történő hatásait nem lehet kétségbe vonni. A kun és jász népelem Duna-Tisza közi terjeszkedésére jellemző, hogy még Hernád falu határában is ismerünk egy „Kun-hegy" nevezetű pusztai területet. Ezt jelzi még a középkori Ócsa környékén lévő Zudakháza (Szodakház), amely az „1325. évi oklevélben említett jászról, Zudakról kapta a nevét."24 Igaz, a település már a század végére elnéptelenedett, de ettől jóval nagyobb területen ismeretes a jász - és vele együtt a kun - népelem megjelenése. 25

A korai forrásokból rekonstruálható, hogy a letelepült kunok először a nemzetségfők, majd a szálláskapitányok vezetése alatt élték életüket. Az első jogfosztottság abból származik (erről 1425ből olvasunk először) amikor a király adófizetésre kötelezte őket. A 15. században megjelentek a közigazgatási kun székek is (ítélőszékből), s ez arra a falunál nagyobb területre vonatkozik, amelyre az ítélőszék hatálya kiterjedt. Kétségtelen azonban, hogy a falu volt az a politikai egység, amelyben az ítélőszéket (a bírósági ügyeket) tartották. A székek kialakulása a kunok nomád életmódfeladását és az „állandó megtelepedést" is jelentette egyben. 26

Nyilvánvaló, hogy a Jászság, a Nagy-és Kiskunság ekkor kerül kun fennhatóság alá, és ez Bene történelmére végig hatást gyakorolt. Mivel a 14. századi tizedjegyzékekben egyik ma ismert szomszédos falu - Bene, Lajos és Mizse - sem szerepel, ezért óvatosan kell kezelnünk a 14. század előtti forrásokat. Ortvay Tivadar munkájában felhívja a figyelmet arra, hogy az 1281-1375 közötti egyházi összeírásokban sem a Jászság sem pedig a két Kunság nem szerepel. Ez több mindent sejtet: az első logikus következtetés, hogy így egyik sem létezett. Ám, amint Ortvay Tivadar megjegyzi, „A tizedjegyzékek nem ismerik a plébániákat".27 Elvileg tehát elképzelhető hogy az aprófalvakban kis plébániák már létezhettek. Ezen elgondolás szerint el kell fogadnunk, hogy léteztek, de csak mint kun szállásterületek, amelyen már laktak (sátrakban) és legeltettek, ha kellett katonáskodtak de még nomád életmódot folytattak. A kunkapitányságok fontosságát illusztrálja az az oklevél, amelyben Hártyán és Bugyi település közti határvitáról értesülünk, amely miatt a területet kénytelenek voltak felmérni 1388. január 31-én. Ebben értesülünk, hogy a „nyugatra, jó félezer lépésre a kunok szállá sához vezető úthoz (Kunuth) s tőle balra Barcz faluhatárához értek."28 A szövegben nem nehéz felismerni a Barcz névben Baracsot, mellette pedig a kunok útjának (Kunuth) nevezett utat, ami a középkortól Budát-Fülöpszállást-Kiskunhalast kötötte össze. Ez nyilvánvalóan azt jelenti, hogy a területet ekkor már a kunok birtokolják jogos területükként, de ekkor még csak szállásfalvak lehettek, és nem kizárt, hogy egyesek plébániákként is működtek.

A források arra nézve sem adnak felvilágosítást, hogy a 14. századi Bene, a kunok fennhatósága alá tartozott-e vagy sem, mindenesetre a kun népelem megjelenése egy évszázaddal később írott forrásból bizonyítható. Egy 1629-es esztergomi egyházmegyei összeíráskor - tehát mintegy 300 évvel később - jegyezték fel Bene-szállásról, hogy Róbert esztergomi érsek által megkeresztelt kunok falvaihoz tartozott. Ez a kun keresztelkedés, IV Béla által Magyarországra behívott kun csoportokat jelöli, akik 1239-ben Róberttől valóban keresztséget nyertek. Ez a tény felveti a lehetőséget, hogy a 13. század során Benét a kunok kaphatták meg, viszont maga az, hogy erre csak 500 évvel későbbről kapunk egyetlen egy információt jelentheti azt is, hogy erre nézve az Esztergomi Főegyházmegyének is bizonytalan dokumentumai állhatták rendelkezésre.29

A település eddig felbukkant első hiteles írásos említés egy, a török időben elpusztult Esső (Tatárszentgyörgytől kissé északra, Örkény határán) faluról szóló 1385. szeptember elsejei budai káptalan jelentésében olvasható. Ebben a határjárásban a felkért felek egy olyan „hármas határjelet emeltek, amelyek egyike Örkény falubirtoktól, a másikat Bene falutól [ville Benne] a harmadikat pedig Esső falubirtoktól választott el." 30 Ez a leírás segít abban, hogy a középkori Bene területe kiterjedését elképzelhessük, hiszen jóval nagyobb területet kellett, hogy magába foglaljon mint a mai Ladánybene; a koraközépkori Bene a mai Ladánybene és lajosmizsei Berénybene együttes területét jelentette! Sőt azt is feltételezhetjük, hogy a falu többször került át más helyre két évszázad alatt, s ezért lehetséges, hogy míg a falunév nem, addig maga a lakosság többször máshová költözött.31 Az is lehetséges, hogy a két Bene a téli és a nyári szállásterületet jelölte, amit jól ismerünk az Árpád-kori telepek kettősségéből.32
Bene első említése az 1385-ös oklevélben (OL)

A falunév Bene, tehát már a 14. század végén feltűnik, és a 15. század közepén már a divatos szállás utótaggal, „Beneszállás"-ként marad fenn. Egy 1462. augusztus 17-én kelt oklevélben Mátyás király, Asszonyszállást Szeged városnak adta vissza. Az adományozás fontos lehetett Szeged részéről, mivel Mátyás ezt újból kénytelen volt megerősíteni 1469. október 8-án. A két oklevélből kapunk híradást egy Beneszálláson lakó deákról, egy bizonyos kun Antalról (Anthonius Literatus comanus in Benezallassa commorans).33 A név és a foglalkozás megtévesztő lehet, de hogy a falu nem lehetett színtiszta kun település, azt több adattal magyarázhatjuk, az egyik az, hogy 1241 után újra benépesült és templomos falu volt, ami a visszahívott kunokra és jászokra még egy jó ideig nem volt jellemző. A két pásztorkodó és katonáskodó népesség letelepedése, csak a 14. század második felétől jellemző. A falu lakossága tehát magyar volt, de ez nem zárható ki, hogy a Duna-Tisza közén pásztorkodó kunszállásokkal körülvett Bene nem kerülte ki a kun telepesek kultúrájának hatását. Az, hogy „kun Antal deák" Beneszálláson tartózkodott, már egy fajta népkeveredést mutat, és a deák titulus jelentheti, hogy a falunak szüksége volt írástudóra függetlenül etnikai hovatartozásától. A kun népelem megjelenése, nyilvánvalóan hatott a letelepült falvak népességének kultúrájára, ez viszont vica versa is igaz kellett legyen: a letelepült és most már falusi, agrárgazdálkodást folytató kunok, szokásaikban és kultúrájukban egyre jobban asszimilálódtak a magyar társadalomba. Mátyás két oklevele arról is tudósít, hogy a nagy városok szomszédságában lévő, és az állattenyésztés szempontjából meghatározó fontosságú pusztákat és aprófalvakat, könnyen adták-vették. Beneszállás, amelyet a király kénye-kedvére adományozott, a különböző birtokjog miatt, így igen kiszolgáltatott helyzetben találta magát.

Az 1546-os törökkori összeírásban a település ismét egyszerűen csak a „Bene" névvel lett megörökítve, de egy 1629-es (Esztergomi Főegyházmegyei) összeírásban szintén Bene-szállása névvel találkozunk. Érdekes, hogy az Oszmán Birodalom adóösszeírói, míg Lajos és Mizse elé odabiggyesztették a kun előnevet (Kunlajos, Kunmizse), Bene esetében ezt soha sem tették. Mindenesetre ez arra utal, hogy a falu nem lehetett sohasem kun település legalábbis többségében nem.

A területet megszerző kunok közigazgatási egységei a székkapitányságok voltak, ismert Kecskemétszék, Mizseszék és Halasszék kapitányság. Ezekből nyilvánvalóan Mizseszék lehetett az egyik legkisebb (ez adójuk csekély mértékéből - 53 aranyforint - is nyilvánvaló). De hozzá tartoztak az akkori még kisebb települések mint például Óhatszállás, Lajosszállás, Félegyháza, Köncsögszállása, Csődörhomoka, és Beneszállás.34 Kerekegyháza és Bene határánál egy középkori falu Tormos vagy Tormás tűnik fel a török adóiratokból, 1580-ban, de mármint lakatlan puszta. Valószínű, hogy ez a falu szintén Mizseszékhez tartozott. A törökkorban 1546 és 1590 között, Bene adófizetőiről értesülünk, akik a kecskeméti adókerülethez (náhije) tartoztak és akikről többet a következő fejezetben olvashatunk. De ez után az összeírásokban nem találunk leírást a faluról, csak a puszta (lakatlan) jellegét hangoztatják a dokumentumok, hol Kecskemét, hol Szeged, hol pedig az Esztergomi Főegyházmegye hatásköre alatt. A Habsburg uralom kezdetén, már 1699-ből az ún. Pentz-féle összeírásnak köszönhetően ismerjük meg a terület bemutatását. Ekkor megtaláljuk a határokat, és egy-két jellegzetes településföldrajzi tényezőt. A leírás eredetileg német nyelvű, de itt új fordításban áll (szögletes zárójelben téve az eredeti és az értelmezést segítő szavakat):

„Ez a Bene Kecskeméttől [Von Ketskemét] kettő mérföld távolságra van; Itt még látható a templomnak a fundamentuma valamelyest. Határos kelet felé Lajossal, nyugat felé Baraccsal [mit Bóracs], dél felé Kerekegyházával [mit KerekEgyháza], észak felé Kecskeméttel; A talaj homokos, a szántók közepes hozamúak, a rétek közepes hozamúak. A legelő és a víz állapota különösen meghatározó, a hiányuk ezért messzeható és kiterjedt [hatású]; Semmi erdőség nincs; Egy mélyedésben kifejlett fiatal tölgyfák vannak és mintegy az egész tűzifaként szolgál. [A meleget] tartja hat negyedórányi [időig], a maga [parazsába] roskadva [pedig] egy óráig. Bitorolja néhány kecskeméti [ember]; A király őfensége kegyéből a nádornak 48 forintot adnak."35
A Pentz-féle összeírás Bériéről szóló oldala 1700-ból (OL)

Ebből kiderül, hogy pusztán, amit kecskemétiek „bitorolnak", a kora középkori pusztatemplom alapjai romos állapotban ugyan, de még mindig álltak. Kár azonban, hogy a felmérés a terület pontos kiterjedését nem adta meg, ez sokban segíthetett volna a későbbi határviták békésebb rendezését. A természeti viszonyokat a korban elfogadottak szerint adja meg: homokos talaj, közepes hozamú szántóföldek és legelő, amely megfelelő hasznosításra alkalmas annak ellenére, hogy a vízhiány jelentős. Erdőről nem szól a tudósító, csak a kevés tölgyfáról és a kis tavakat egyáltalán nem említették, valószínűleg akkori kiszáradásuk miatt. Mintegy harminc évvel később, egy Pesten kelt jegyzőkönyvből kapunk bővebb információt Benéről, melyben Örkény birtokosának Grassalkovich Antalnak kérésére Örkény, Lajos, Mizse és Bene határait újból megállapították. Bene homokbuckás dombjairól, és a jórészt kiszáradt Madarastóról ez az első adatolás (1731. július 19.):

„És innen - nagy távolságot megtéve - egészen a jelenleg kiszáradt Madaras- tó helyhez [usque ad Lacum Madarass Tó dictum de presenti siccatum] eljutva annak a peremén a hetedik közbeeső határjelet emeltettük. És végül innen egyenesen a nagyobb, avagy a nyári napkelet felé fordulva, majd a most kiszáradt Madaras nevezetű szóban forgó helyet mintegy a közepén átszelve, az azon tó közelében megjelent tanuk megmutattak nekünk egy bizonyos nyárfa nevezetű cserjét, amely mellett Örkény, Bene és Mizse puszták területei [Territoria Praediorum Eörkény, Bene et Mise] összeütköztek, továbbá hogy abban mindig és szüntelenül éltek, és így tanúsították, hogy az előbb megnevezett Madaras tó fele ugyanahhoz a Bene-pusztához esik. Ezért ugyanezen a helyen három földből való határhányás összehúzattatásáról gondoskodtunk, a szóban forgó Örkény, Bene és Mizse területe találkozásának a jelölésére.."36

Érdekessége ennek a földrajzi leírásnak, hogy a Madarason - amely vízfelület jóval nagyobb kiterjedésű lehetett - Örkény és Bene osztozott, ismét kiszáradt állapotban volt.

A terület jellemzésével a redempcióig kell várni, amikor a megváltott Benéről a jászladányiaktól értesülünk 1750-ből, akik ekkor a hőn áhított puszta hasznát hangsúlyozták:

„Bene nevű fél pusztát bírunk, a mellyen sem nem Szántunk, sem pediglen nem Kaszálunk, hanem a mely Gulya és Szilái Ménesbeli kevés jószágunk vagyon, azon lévő mezőt könnyen meg éli."37

A további határperek és villongások miatt, a Benével határos településekkel - Tatárszentgyörgy, Baracs, Örkény valamint Jászberény, mivel ez utóbbi birtokolta a szomszédos Lajos és Mizse pusztákat Jászladánynak egyezkednie kellett, így a határbejárások jegyzőkönyvei adnak eligazítást a területről. Az 1753. október 29-i határjárás alkalmával felvett jegyzőkönyvből ezt olvashatunk a Örkény és Bene határán lévő Strázsahegyről, a Madaras-tóról:

„Mint rendkívüli [csupán] az történt, hogy a hatodik renden az Örkény és Bene között azon határjel, amely az emelkedettebb Strázsahegy nevezetű domb j: amely alatt tudniillik balról a Katonák-kútjai nevezetű gödrök találhatók:/ hitványabb homokjában, a szokásos helyen volt, a szelek hevessége miatt teljesen megsemmisült és ilyenformán az ugyanott lévő homokból nem lehetett kialakítani semmi új szilárd [határjelet]; Ezért a [résztvevő] felekkel egyetértésben ettől a határjeltől [távolabb egy] jobb helyen, egészen a Madaras-tó mellett lévő régi határjelnél, hasonlóképpen a közbeeső [határjelnél], az egyenes vonalat követve, attól Strázsa-hegy dombtól [ab eodem Colle Strassaheg] kb 250 emberi lépésre, a széles völgybenamelyben hét homokdomb van - majd attól igen nagy [távolságra], egészen a már említett Madarastónál, az irány hajtását követve ugyanazon az egyenes [vonalon] 1070 lépést előre haladva az ugyanazon [már említett] Örkényt és Benét szétválasztó új határjelek formáitattak."38

A határperek és konfliktusok tovább gyűrűztek és határok folytonos ellenőrzésére minden évben szükség volt. Egy 1759-es jászberényi levélből értesülünk, hogy „Az Örkényt s Benét Tatárszentgyörggyel való elválasztó határjelek leomlottak, mely az ladányiaknak megírasson."?39 Ez is jelzi, hogy a földből, homokból összedobált határjelek nem állták ki az idő próbáját.

Egy 176l-es anyagban Tatárszentgyörgy, Baracs, Örkény és Bene vitatott határait állapítják meg, ebből a határvizsgálatból megismerjük a Galagonya bokor, Bokros határ, Ráczköve, Mocsár-fa, és az Özes halom és az Özes erdő helyneveket, melyek közül csak az utolsót tudjuk későbbi térképek segítségével azonosítani.

A térképek hatalma

Egy táj megismerésének sok lehetősége van, de ebben főszerepet játszanak a forrásmunkák, valamint a pontos, helynevekkel ellátott térképek. Mivel egy tájnak többféle értelmezése létezik, a térképeken keresztül mindenki mást és mást lát, a helyiek pedig magáról a tájról is másképpen gondolkodnak. Nem kétséges, így volt ez a 19. század előtt, amikor kevés és igen pontatlan térképek készültek, néha csak egy-egy fontos földrajzi pontot jelölve, illetve, amiket akkor fontosnak tartottak.41 A térképészeknél gyakori volt a korábbi térképek felhasználása és - természetesen - így a hibák megismétlése. A Homokhátság, és a Duna-Tisza közének történeti fölrajzát kutató számára nagy segítség, Mikoviny Sámuel (1700-1750), Bedekovich Lőrinc (1751-1823), és Ballá Antal (1739-1815) víz- és földrajzi térképe.42 De a levéltári kutatás még sok térképész, mérnök munkásságát napvilágra hozhatja, ami nagyban segíti a helytörténet és a helynévanyag részleteinek feltárását.43 Tény, hogy egy táj alakítja az embert, és az ember formálja környezetét - a miliő hatása az emberre, és az ember hatása a tájra, ahogyan Mendöl Tibor korábban érvelt.44

Ezt az elvet erősíti meg a történész is, amikor úgy fogalmaz, hogy a természeti környezet bonyolult kölcsönhatások során formálódik, változik:

„így a természeti adottságok - az éghajlat, a terepviszonyok, a talaj, a növénytakaró stb. - mellett erőteljesen befolyásolják a környezetet a társadalmi tényezők: a népességszám, a tulajdonviszonyok, a településszerkezet, a művelési rend, a gazdasági érdek, a kereskedelem és az ipar fejleményei. " 45

Ebben az összefüggésben kell vizsgálnunk Bene korai leírásait és térképeit. A faluról, a 18. század előtti térkép eddig még nem bukkant fel. Sőt az is ritka, hogy maga a kis Bene is szerepeljen a korai térképeken. A 18. század történeti földrajzának megismerésében segítségünkre van idős Bedekovich Lőrinc térképe, amelyen először találunk helyneveket pontosan jelölve.46 A Jászság híres geográfus- térképésze, bejárta a jász, nagykun és kiskun területeket, Bene térképét már 1784-ben elkészítette. Erre szükség is volt az akkori -Jászberény, Kunszentmiklós, Baracs, Árokszállás által kiélezett - határviták miatt. A neves térképész leírásában így rögzítette Benét:

„Kis Kun puszta, mellynek felét Jász-berény, felét Jász-Ladány helysége bírja, és határos éjszakrul Pest Vármegyei Tatár sz. György, és Örkény helységével, napkeletrül Mizse és Lajos Kun Pusztákkal, délrül Ketskeméttel, napnyugatrul Kerekegy Kun Pusztával, és Baratstsal, a' földje nagyobb része homokos, vagyon még/is jó legelő mezeje a' ladányiak részén, szántható is, holott egy alkalmatos erdő is találtatik, ugyan azon részen látszatik két tetszhetős domb egyik Rákótzi hegynek, másik Kenyérváró halomnak hivattatik, vagyon ott egy Madaras nevű tó, és egy másik Tsikos nevezetű, ez nagy szárasságban sem apad ki, amaz ellenben kiszárad, azon Tsikos felső végénél ugyan a' Ladányiak Vendég fogadójok áll? 47

A helynevek közül a Kenyérváró halom név (néha elferdítve és humorosán Kenyérvágónak is mondták), általánosan ismert a Duna-Tisza közén, Alsólajoson is létezik hasonló. A kiemelkedő és jól látható képződmény, találkozási pontként szolgált, ahol a megbeszélt időpontban a pusztán lévők öszszegyűltek és várták az élelmiszerszállító szekereket, vagy a hírnököket.48 Ma már a halmokat nehéz felismerni és azonosítani, mert az elmúlt évszázad talajmunkái eltüntették azokat.

Bedekovich Lőrincz, térképén több helynév pontos jelölését elvégezte, így a Lajos és Kerekegyháza határát elválasztó Papszéket, a ladányi és berényi határt („juss"), valamint a határ felett álló „Fűzfás kúttya" nevű részt ismerjük fel. Baracs felé pedig a kopolya kutakat, a „Sas halmot" és „Szőllős halmot" láthatjuk. Tatárszentgyörgy felé látható még a „Sas fészkes kút" valamint a „Nagy halom" is. A térképész feltüntetett még két régi kutat, „kút kopolya" elnevezéssel. Ez lényegében lapályos helyen az állatok itatására ásott vagy nagyított gödör, amelyekben a víz sokáig megmaradt. Ezekkel szemben voltak az ásott, vagy rovás kutak, melyeket mesterrel ásattak ki, és megfelelő belső gerendából készült szerkezettel láttak el a beomlás ellen.

Egy 1788-as határbejárás még alaposabban ismertette az akkori terület helyneveit, ezért érdemes itt teljes egészében közölni az egyezséget, melyben döntöttek:

„hogy előttünk lévő népiesen Papszéki Magashatárnak nevezetű határjeltől - ahol tudniillik Bene, Kerekegyháza és Baracs puszták ütköznek -a Papszéke mellett a falu felé, kissé északra fordulva 355 öl távolságban egy emelkedettebb helyen egy sarokhatárjel húzatott fel /.-amelynek ugyanazon alkalommal Völgyhatár elnevezést adtuk közönséges akarat alapján;/;

azután pedig északnyugat felé egyenes irányban [haladva] a Sasfészkes-halom felé egy másik határjel emeltetett a gyakran megnevezett Bene és Baracs puszták elválasztása céljából;

Végül az ugyanazon 1788-dik évben ugycsak az október hónapban 27-ikén ezen koalíciónkat következetes módon folytattuk, Éspedig előbb a Pappszéke fenék partja mellett - annak az északi oldalán - lévő határjel felújítása után a másik - az ugyanazon Bene és Baracs pusztákat elválasztó - határjelet kölcsönös megegyezéssel és közös erővel húztuk fel;

    * innen az ugyanazon északi irány felé fordulva és átlépve a baracsi úton, valamint áthaladva a Kopolya-szék nevezetű fenéken, mintegy 200 öl távolságban egy földből való határjelet emeltettünk;
    * ezután pedig mintegy 152 ölnyi [távolságban] a korábban már alkalmazott Völgyhatár sarokhatárjel építtetett;
    * amelynek a végrehajtás után nyugat felé fordulva a 28 lépés magasságú emelkedettebb helyen 200 öl [távolságban] egy határjelet, majd tárta ugyanazt az irányt és a távolságot egy másik határjelet [emeltettünk];
    * azután átlépve a Kurva utat úgy 129 öl távolságban a Választóhatár nevezetű határjelet emeltettük, ahol tudniillik Jászberény mezőváros és []ász]ladány falubirtok között a Bene pusztát osztó jel találtatik;
    * teljességgel ugyanazon irányban és vonalon haladva, a Bogárzó-fenéken áthaladva, annak a fenéknek a megkutatása után, mintegy kettőszáz ölnyi távolságban egy határjel [húzatott össze];
    * tovább haladva ugyanabba az irányba és tartva a távolságot a Görbeszék-fenék partja felett egy másik [határjel húzatott össze];
    * ezután pedig az előbbi távolság és egyenes vonal megtartásával a Laposhatár nevezetű határjel [húzatott össze];
    * tovább haladva ettől az iránytól nem eltérve, ugyanúgy 200 öl távolságban a negyedik [határjel húzatott össze];
    * és végül tartva az ugyanazon határvonal, valamint a 200 öl távolság és ötödik Dombos-határ nevezetű határjel [húzatott fel];
    * továbbá a hatodik Sóskafás-határ nevezetű határjel az ugyanazon 200 öl távolságban az előbbiekben tartott egyenes vonalon [húzatott fel];
    * ezután folyamatosan ugyanabban az irányban és távolságban a hetedik - népies nevén Partoldali Határ nevezetű - határjel [húzatott fel];
    * végül egy bizonyos kiemelkedő helyen, a baracsi út mellett, a bátorságos keleti irányban, 247 öl távolságban az utolsó Magashatár nevezetű sarokhatárjel húzatott össze;
    * innen végük az északi iránytól nyugat felé fordúlva mintegy 21 lépésre egészen a Bene-BaracsTatárszentgyörgy hármashatárig folytatólagosan az egyenes vonalon emelt határjel húzatott fel, mintegy 200 ölre;
         1. innen 300 ölre a szakadt homok miatt porond húzatott fel;
         2. végül átlépve az adacsi utat - ugyanazon fekvésben és egyenes vonalban 200 öl távolságban - egészen a szóban forgó hármashatárig - négy egyeshatárjel húzatott össze;

És így a legelső Pappszéki Magas határ nevezetű határjeltől egészen az utolsó tatárszentgyörgyi hármashatárjel nevezetű határjelig három irányban, két közbeeső sarokhatár-jellel, nemkevés kettős határjelet felújítottunk, konkrétan pedig 23 határjelet az alapjaiból emeltettünk fel és húzattunk össze;

Amelyeket így befejezvén a jogaink mindkét oldalról való megőrzése céljából, tovább az állapot barátságos fenntartása érdekében a fentírt módon elválasztottakat az általunk és az örököseink által való elidegeníthetetlen megtartás érdekében ezen levelünket kiadtuk a kezünk aláírásával, valamint szokásos pecsétünk rányomásával megerősítve; Kelt Benén, Krisztus születésének az 1788-dik évében, október 29-ikén.49

Ezek a beszédes helynevek (Papszék, Magashatár, Domboshatár, Laposhatár, Kopolya-szék, Választóhatár, Bogárzó, Görbe-szék) jellegzetesen benei elnevezésűek, bár nem mindegyik él a köztudatban, vagy található meg a későbbi, vagy mai térképeken.
Bene és Baracs határjárásban résztvevők névjegyzéke (SZML)

Ebben az időben készült el Bedekovich Lőrinc verses leírása a „Jászok és kunok ismerete" címmel, amelyben a következőképpen említi Benét Jászberénnyel, majd Jászladánnyal kapcsolatban:

        „Boldogháza Berényt,
        és négy szál
        lás fogta középszint,
        tart ide nyír bokros
        fél Bene, Mizse, Lajos.
        Ójja Ladányt töltés, Veteményét
        rontja sok öntés,
        Fél Pálos Barmát
        Fél Bene tartja juhát."

Forrás: Sulinet