A tájház a 19. század végén kialakult háromhelyiséges parasztház. Helyiségei soros elrendezésűek, azaz egymás után következnek. A szoba-konyha-kamra beosztású parasztház alaptípusnak tekinthető. A ház rövid véggel fordul az utca felé, a ház egyetlen bejárata a középső helyiségbe, a pitvarba vezet, a többi helyiség ezen keresztül közelíthető meg. Külön bejárata csak az istállónak van. A döngölt földű szoba az egyetlen fűtött lakótér, itt látható a búbos kemence.


Galéria >>

A Tájház 140 éves, így az egyik legrégebbi parasztház Bogácson. A ház és a kerítés kőből épült, a kövek sárral vannak egymáshoz tapasztva, berendezésének nagy része gyűjtésből való. A tájház a földnélküli parasztemberek életkörülményeit mutatja be, a bogácsi palóc népviselet, öltözet is megtalálható a kiállítási darabok között.

A jelenleg látható búbos kemencét Dorogi Attila, helyi épület- és kőszobrász, néprajzos építette újjá. A Tájház nyitott kéménynek vagy szabadkéménynek nevezett füstelvezető szerkezete jóval fejlettebb a korabeli kéményeknél, mert ez már nem az épületen belül teríti el a füstöt, hanem a tetőn keresztül a szabadba vezeti. Fontos, hogy a pitvart is jobbára füstmentessé teszi.A konyha szerepét betöltő külön főzőhely: a pitvar. A tűzhely a nyitott kémény alatt helyezkedett el, az asszonyok – az ilyen szegény parasztcsaládokban - olyan konyhában főztek, ahol a fejük fölött gomolygott a szabadba a tüzeléskor keletkezett füst. A ház pitvarának nyílt tűzhelye a kemence szája, vagyis a fűtőnyílása előtti padka, mely egy szintben van a kemence fenekével. A kemencét a kenyér és a tésztafélék, hurka-kolbász, hús sütésén kívül főzésre is használták: rendszerint babot, borsót, lencsét, szemeskukoricát főztek benne, még gyümölcsöt is aszaltak. A ház legfontosabb tároló helyisége a kamra, elsősorban a gabonafélék, a liszt, a korpa, a szalonna, a kolbász és más élelmezési nyersanyagok tárolóhelye.

A parasztházban kevesebb fekvőhely volt, mint a család létszáma. Télen elterjedt a kemence padkáján, valamint a deszkalócákon, padokon, nyáron pedig a földön alvás. A szobában egyetlen hálóágy látható. Ezen az ágyon a gazda és felesége aludt, a család többi tagja lócapadon, a kemencesarokban, földre terített szalmán vagy szalmazsákon hált. A parasztház kamrája volt a menyecskék és a felnőtt lányok hálóhelye. Télen is a fűtetlen kamrában háltak kisgyermekeikkel. Nyáron a szoba kihalt, besötétítették és jól fellocsolták a földjét, hogy hűvös legyen, és csak hűsölni mentek be. Aludni sem igen aludtak benn. Leggyakoribb nyári alvóhely a pitvar, fejjel a küszöbnek, lábbal befelé aludtak.
Az istálló a lakóházzal egybeépített, amely azonban önálló bejárattal rendelkezik. Kecskét tartottak benne, mivel igavonó állatokra föld híján nem volt szükségük, a tej és tejtermékek biztosításához kellett a tejelő állat. Az istállóban most régi használati eszközöket láthatunk: a kender megmunkálásához tiloló, gereben, guzsalyok, motolla, a kőbányászat -, kőfaragás eszközei, faszerszámok, egyéb darabok.

A kerítés is kőből épült, akárcsak a ház. Bogácson minden kőből épült. Vályogház nemigen volt, mert kő akadt bőven, több kőbánya is működött itt, illetve működik ma is. Már a 19. sz. végén hordtak innen köveket országszerte építkezésekhez, útalapokhoz.

Cím:
3412 Szomolyai út 7.

A faluban régóta termesztenek szőlőt és bort, ezért szerepel a község címerében is. 1992 óta minden nyáron borversenyt tartanak Bükkvinfest néven. 1994 óta a borászathoz kapcsolódó több napos kulturális és szórakoztató programokat tartanak. 1996-ban a fesztivál idejénünnepélyes keretek között megalakult a Szent Márton Borlovagrend. 2012-ben jubileumi, XX. Bükkvinfestet tartották.

Írásos említések szerint Bogácson a 18. század óta foglalkoznak aktívan szőlő- és bortermeléssel. A település a Bükkaljai Borvidék központjához tartozik, jellegzetes szőlőfajtája az olaszrizling. A vidék domborzati és éghajlati viszonyai leginkább a fehér szőlőfajták termesztésére alkalmasak, amelyekből az utóbbi évtizedekben nagyobb mennyiségű bort állítanak elő.



A település három pincesorral is büszkélkedhet. A legismertebb a Cserépi pincesor, de figyelemre méltóak a csecs-lyuki és a hintó-völgyi pincék is.